„Ha engem megáldanál...és engem minden veszedelemtől megoltalmaznál, hogy bút ne lássak!" (1Krón 4,10).
A „normális keresztyén élet"-nek áldásokban kellene bővölködni. Neki csak azzal kellene törődnie, hogy ne állja útját az áldás kiáradásának. Ha mégis elakad, annak mindig oka van, és a magyarázat nem külső dolgokban keresendő. Egyszer megfigyeltem egy evangéliumi munkást, amint egy másikkal vitatkozott. Hallgattam az érvelését, mellyel igazát bizonygatta, és valóban, abban, amit mondott vagy cselekedett nem is volt hiba. De azt gondoltam magamban: Testvérem, igazad lehet, de mit ér az igazságod, ha híjával van az Úr áldásának?
Az Istenért végzett munka teljesen elhibázott, ha ez az áldás hiányzik. Segítségének és támogatásának elnyeréséhez látnunk kell szavaink és egész életmódunk korlátait. Mert nem az önigazságban van a célunk. Cselekedeteinknek nem az a próbaköve, hogy azok helyesek vagy sem, hanem egyedül csak az, hogy Isten áldása nyugszik-e rajtuk.