„És ezek után hallottam mint nagy sokaság hatalmas szavát a mennyben, ezt a szózatot: Halleluja! Az üdvösség és a dicsőség és a hatalom a mi Istenünké" (Jel 19,1).
Ezt az első halleluját megelőzi a Jelenések könyvében egy város romlása, melynek jelzője az Igében újra meg újra ez: „nagy". Miért ujjong a menny Babilon elestén? Mert Babilon megtestesítője az üres látszat és kérkedés szellemének. Izrael első bűne, melyről az Ige beszámol, Kánaánba való bemenetele után egy babiloni köntös elvétele volt. Ákán megkívánva Babilon fényűzését, ékesíteni akarta külsejét. Az őskeresztyének gyülekezetéről hasonló bűnt említ az Ige: Anániásnak és feleségének Safirának kísérletét, hogy áldozatkészebbnek tüntessék fel magukat, mint amilyenek valójában voltak. Jónak akartak látszani, hogy így nyerjék el az emberek megbecsülését. Mennyire ügyelünk mi is sokszor, hogy cselekedeteinkkel kedvező benyomást keltsünk, elismerést és tetszést arassunk - még a gyülekezetben is! Ez volt a parázna Babilon elve, és ez utálatos Isten előtt.