„Nem hagyva el a magunk gyülekezetét, amint szokásuk némelyeknek, hanem intve egymást annyival inkább, mivel látjátok, hogy az a nap közelget" (Zsid 10,25).
Krisztus a Gyülekezet Feje, mi pedig sokan „egy test vagyunk Krisztusban, és egymásnak tagjai". Hogy miként viszonyulnak egymáshoz ezek a tagok, az az egymással való kapcsolataikban látszik meg, és sohasem a főnek a tagokhoz való viszonyában. Amikor egy igehirdető nagy beszédet mond, a hívők pedig helyeslően bólogatva gyakran mondanak „áment", akkor ez mélységesen szelleminek tűnhet. A gyülekezet igazi szellemi állapotára azonban akkor derül fény, amikor egymás között összejönnek. A „szószék és a templomi pad" elve, bár életbevágóan fontos az örömüzenet hirdetéséhez, mégis könnyen lehet a keresztyén élet tétlenségének ápolója. Ami a gyülekezetet élteti és gyarapítja az a „kerekasztal" elve, a kölcsönösség gondolata, továbbá, hogy az egyik hívő bátorítani és buzdítani tudja a másikat. Vajon a mi gyülekezetünk viseli-e ezt a pecsétet, hogy „egymásért"?