Skip to main content

Soha ne mondd, hogy soha

Édesapám ajánlotta figyelmembe a kérdéskört (mely megírva itt található: http://feljegyzesekazegerlyukbol.wordpress.com/2012/09/11/soha-nem-fogjak/ ), s aludnom is kellett rá, hogy érleljem magamban, mit lehet erre felelni. De gondban vagyok most is. Azt tudják rólam, kik ismernek közelebbről, hogy református vagyok – ily családban plántáltattam el, s akként is fogok meghalni, reményeim szerint, majd egyszer – tehát húsbavágóan érint, a keresztyén anyaszentegyház eme bolthajtása, mely reformátusnak hívattatik, miként viseli magát a világban. Nem állítom, hogy átlátnám teljes mélységeit, de mert kérdezték véleményem, hát megosztom, hozzá bölcsesség lelkét kérve.

 „Kedves farizeus és írástudó testvéreim!” – pendül erős felütéssel az ajánlott írás bevezetője, miként egykor egy prédikáció is, ha minden igaz. Frappáns, mély, szemfelnyitó, hiánypótló in medias res ez, melyre nagy szükség volna számos templomban. Először is: rádöbbenhetünk általa, hogy meg sem érdemeljük az „írástudó” megszólítást, mert jaj nekünk, de bizony alig ismerjük, még kevésbé értjük a Szentírás betűjét s üzenetét! Másodsorban: a „farizeus” titulust sem nyerhetjük el, mert elég csak a mintára, a tarzusi Saulra nézni, s máris híjával találtatunk. Gamáliél tanítványként, görög filozófiát is ismerő művelt férfiúként tényleg korának ritka, kiemelkedő példánya volt ő, kinek „csak” a Krisztus hiányzott ismeretéből, kit aztán a damaszkuszi úton megtapasztalva, általa átváltozott Pál apostollá, hamarjában. Persze, tudom, hogy a farizeus szó inkább pejoratív értelemmel bír, akkor is, és ma is, de ha már testvérként tekintünk egymásra, ne átokként köpjük ezt a megjelölést atyánkfiára! „Kedves farizeus és írástudó testvéreim!” – ha már így szólítok meg tömeget, gyorsan hozzáfűzném, hogy valóban testvérként ölelek magamhoz mindenkit, megvallván, én is de sokszor viselkedek farizeusként és szadduceusként, kiválasztott nép tagjának érezvén magamat, mellemet döngetve, hálát adva szívem sötétjében, hogy nem vagyok olyan, mint emez vagy amaz… Röstellem csak átgondolni is, hányszor megesett velem. Már pedig, ez minden, csak nem krisztusi példa követése. Bár  óvott a farizeusok kovászától, de ha farizeus jött hozzá, hogy őszintén kikérje a Mester tanítását, megadta neki is. Kemény, de egyenes választ. Mert az Igazság egy, s Krisztusban eredezik.

 Egy dolgot viszont szögezzünk le már az elején: Jézus Krisztus nem volt anarchista (vagy zelóta, teszem azt), s így kétlem, hogy ilyen hozzáállást eltűrne tőlünk. Sőt, éppen ellenkezőleg, megköveteli a világi hatalmak tiszteletét, mert Isten maga irányában szintúgy engedelmességet vár el, elismerését korlátlan hatalmának, s jogkörének, hogy övé a büntetés kiosztása (mit a hatalmaskodók százszorosan is fejükre vesznek), akkor s úgy, ahogy s amikor szent akarata kiadja. S ha a láthatatlan egyház ily erővonalak mentén működik, jó lenne, ha a látható is akként működne. Mint ahogy, sajnos, ritkán működik, miattunk, gyarló emberek miatt. Az őskeresztény gyülekezetek hamar eltorzultak, az áhítatos együtt vacsorálás átfordult elkülönülésbe, hogy kinek van, bővölködött, kinek nem volt, éhezett. Pál levelei megannyi hasonlatos problémára felhívják a figyelmet, mit miként kell, másként tennünk, mint mit az ó-ember tenne magától. A kiosztott feladatok rangkórságba fulladtak évszázadok alatt, hogy a püspök süvegelendővé vált, s rakódott rá még jó pár fokozat. A közösségi helyeket intézményesítették templom néven, katedrálisok emelkedtek a légbe, egyre cikornyásabban, szégyent hozva a világi palotákra is díszben és pompában. Péter, a szegény halász nyert tehát emberroppantó méretű bazilikát Rómában, hol fejenállásban keresztre feszítették hajdan, mindezen beruházást bűnbocsátó cédulákkal finanszírozva, ma úgy mondanánk: közpénzen építve Bábel tornyát. Irónia volna, de inkább szörnyű, miként csavartuk el Isten akaratát, aprópénzre váltva ingyen kegyelmét. A történetet mindenki ismeri, csak azért idéztem fel, hogy betoldhassam a reformáció eseményét, mint elkerülhetetlen öntisztulási folyamatát a keresztyénségnek. Hogy mennyire volt sikeres, történelmi vetületben, azt hagyjuk – önmagában nehéz kérdés. Nem mintha egyéni, hitéleti szinten egyszerűbb volna erre felelni. A hit megerősítése, a közösségi megújulás mind a mai napig, sőt egyre inkább kötelességünk, főként, ha még nevünkben is viseljük a reformátusságot. Nem merem állítani, hogy nem ment végbe a reformáció teljesen hazánkban, de annyit igen, hogy törést szenvedett, mint megannyi más folyamat is, történelem viharában. S mert úgy vélem, ocsúdás stációján áll magyarságunk, vesztegel vagy száz év óta, így szemlélem vallásos botorkálásunkat is, reményt nem vesztve, de sok teendőt magunk előtt látva.

 Ettől függetlenül, nem érzem úgy, hogy az egész rendszer úgy ahogy van, rossz. Valahogy úgy van ez, mint a demokráciával: nem találtak még ki jobbat, vagy ha úgy tetszik, a lehetséges formák közül még ez a legkevésbé rossz. Lehet ezen vitatkozni, elmélkedni, jobbat keresni – kell is, ha másért nem, hát agytornaképpen. A formát viszont tartalommal kell megtölteni, s általában itt bukik el minden. Amíg nem él a demokrácia igénye s ható ereje egy társadalom kollektív elméjében, addig nem is sikerül megvalósítani. Amíg én, az egyén nem vagyok hajlandó minden felebarátom szuverenitását biztosítani, én sem nyerhetem el sajátomat, s társasviszonyulásunkban nem alakul ki a demokratikus alapállás. Ugyanez igaz a hitéletre is: ha nem úgy vallok Megváltómról, szóban és tetteimben, minden rezdülésemmel, hogy azt a befogadó fél nem erőszakos betörésnek, de csendes kopogtatásnak, életteli átsugárzásnak éli meg, semmi nem történik, nem változik meg. Idézzük csak fel a damaszkuszi út eseményét! Ott egy művelt elme összetört a felismerés súlya alatt, hogy kit halottnak s átverés fókuszaként látott, az valójában feltámadott, s igényelte őt személyesen! Nehéz nékünk az ösztön ellen rugódoznunk, mely a transzcendensre vonz minket, mert érezzük lelkünk mélyén mind a paradicsomi kiűzetés óta, hogy voltunk ott, a Teremtő zsámolyánál egykor, csak már önerőből nem juthatunk elébe vissza – ezt eljátszottuk, s eljátsszuk újra meg újra. Felfoghatatlan, ámde elfogadható kegyelem, hogy Krisztus által újra közvetlen út járható Istennel, hozzá s társaságában.

 Elkalandoztam. Bocsánat érte, tudom, arról kéne beszélnem, ez a szép elmélet miként valósul meg a gyakorlatban, református mivoltunkban. Sok a gond, nem tagadom, félrevitorlázunk hátszélben is. Világnak akarunk tetszeni, holott tudjuk, hogy nem szolgálhatunk kettőnek. Vágyakozunk erős, élő közösség után, miközben érte semmit nem teszünk, sőt elfojtjuk csírázásait, vagy épp nagy kegyesen ügyetlenkedünk. Kötnek előítéleteink, engem legalábbis, ha női lelkészségről van szó, gyanakvóan méregetem, alkalmas-e Isten szolgájának. Ez nagy bűnöm, tudom jól, bár ha sebészetről kérdeznek, ugyanúgy felelek azt illetően is. A politikát s műmagyarkodást nem igénylem, sőt, egyenesen kivetendőnek tartom a templomból, mert nem odavaló. Nálunk nem jellemző, szerencsére. A Magyarországi Református Egyházról, annak is csak egyik gyülekezetéről beszélek. Mert hogy, több egyházi szervezetbe tagozódunk, s ez így jó, mindenki seperhet a saját portáján, hova rendeltetett. Mindenütt megül a por s mocsok, a földön már csak lefele szállingózik minden, tömegvonzás által. A zsinatolás szintjén meg, zajlanak parázs viták, s ez szintén így van jól – hiszem, hogy végül csak győzedelmeskedik Isten akarata, kiforrja magát a must, s lesz borrá. A demokrácia így tud működni, Krisztus katonáiként meg kell harcolnunk, hogy győzelme ismeretes legyen mindenek felett, s Ő uralkodjék rajtunk és közösségeinken, nem pedig egy papi kaszt, ki villával turkál az áldozati húsban. A lelkész nem ellenség, de nem is szadduceus, hanem Melkisédek rendje szerinti pap, ha az, kicsinyként naggyá leendő szolga, a Szentháromság Istenének, egy-egy nyájának felfogadott pásztora, kit elcsapnak, ha gondatlan. Nem több, nem is kevesb. Hinnünk kell, s nem megfutnunk Jónásként a cethal gyomrába, mert hiába való az ottani három nap. Krisztus három napja kereszthalála után, no, az valóban kiváltott minket nyomorúságunkból, kárhozat magányos forgatagából… Nékünk pedig megmutatja, hála érte, hogy mennyit kell az Ő nevéért szenvedni. Soli Deo Gloria!