Skip to main content

22. zsoltár – Az igaz ember szenvedése és szabadulása

Uram, iszonyúan el tudok keseredni, amikor hosszú ideig nem jön Tőled válasz. Mégsem rettenek meg. Erőt merítek abból a tényből, hogy apáink imáit is mindig meghallgattad, és megmutattad a kétkedőknek, hogy nemcsak jelen vagy, hanem cselekszel is: megmented a segítségért Hozzád kiáltókat, s nem hagyod szégyenben azokat, akik benned bíznak. Méltán dicsérnek az idők kezdetétől.


De lehetünk bármilyen elkeseredettek, csalódottak, szenvedésünk eltörpül a mellett, amit Neked kellett átélned, mikor egyetlen fiadat értünk feláldoztad. Gyarló ember nem is képes ekkora önzetlenségre. Egy szülő, egy édesanya inkább meghal, mintsem kínok közt vergődni lássa saját gyermekét. Jézusnak mégis minden emberi gonoszság okozta szenvedést ki kellett állnia. Érzéketlen emberek gyalázták, gúnyolódtak rajta. Csontjait kificamították, és kezének, lábának átszögezése miatt borzalmas haláltusát kellett elszenvednie. Ebben a kiszolgáltatott helyzetben mindennél fájdalmasabb lehetett, amikor ellenségei kárörvendően néztek rá, s úgy bántak vele, mintha már meg is halt volna: jelenlétében ruháin megosztoztak.


Nekünk nem ilyen kegyetlen halált szántál. Így igaz, Uram? Mégis úgy gondolom, lét és nemlét határán - az utolsó pár lépés megtételénél - minden embernek egyedül kell áthaladnia. Jézusnak is mennie kellett korbácsoláson, töviskoszorún keresztül, amíg véres kezét esdekelve oda nem tehette eléd: - Bocsáss meg nékik, Uram!
Minden ember érzi és átéli, hogy a halállal szemben tehetetlen. Jézus kereszthalálával azonban elveszítette félelmetességét, hiszen most már a halál sem tud bennünket Tőled elszakítani. Fiad magára vett minden szenvedést, s ezzel olyan hatalmas tettet vitt véghez néped javára, hogy amíg világ a világ, leborulnak előtted a holtak, s Téged dicsőítenek az élők s a jövendő nemzedékek is. Míg szólhat a szám, szívem mélyéből én is csak Téged dicsérlek, Fenséges Királyom, én Istenem!

„A karmesternek: „A hajnali szarvas" kezdetű ének dallamára. Dávid zsoltára. Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el? Távol van tőlem a segítség, pedig jajgatva kiáltok! Istenem! Hívlak nappal, de nem válaszolsz, éjszaka is, de nem tudok elcsendesedni. Pedig te szent vagy, trónodon ülsz, rólad szólnak Izráel dicséretei. Benned bíztak őseink, bíztak, és megmentetted őket. Hozzád kiáltottak segítségért, és megmenekültek, benned bíztak, és nem szégyenültek meg. De én féreg vagyok, nem ember, gyaláznak az emberek, és megvet a nép. Gúnyolódnak rajtam mind, akik látnak, ajkukat biggyesztik, fejüket csóválják: Az Úrra bízta magát, mentse hát meg őt, szabadítsa meg, hiszen kedvelte! Te hoztál ki engem anyám méhéből, biztonságba helyeztél anyám emlőin. Már anyám ölében is rád voltam utalva, anyám méhében is te voltál Istenem. Ne légy tőlem távol, mert közel van a baj, és nincs, aki segítsen! Hatalmas bikák vettek körül, bekerítettek a básáni bivalyok. Föltátották rám szájukat, mint a marcangoló, ordító oroszlán. Szétfolytam, mint a víz, kificamodtak a csontjaim. Szívem, mint a viasz, megolvadt bensőmben. Torkom kiszáradt, mint a cserép, nyelvem az ínyemhez tapadt, a halál porába fektettél. Mert kutyák vettek körül engem, gonoszok bandája kerített be, átlyukasztották kezemet, lábamat. Megszámlálhatnám minden csontomat, ők pedig csak bámulnak, néznek rám. Megosztoznak ruháimon, köntösömre sorsot vetnek. Ó, Uram, ne légy távol, erősségem, siess segítségemre! Ments meg engem a fegyvertől, életemet a kutyák hatalmából! Szabadíts meg az oroszlán szájából, és a bivalyok szarvai közül, engem, nyomorultat! Hirdetem nevedet testvéreimnek, dicsérlek a gyülekezetben. Kik az Urat félitek, dicsérjétek őt, Jákób utódai, mind dicsőítsétek őt! Rettegjetek tőle Izráel utódai mind! Mert nem veti meg, és nem utálja a nyomorult nyomorúságát, nem rejti el orcáját előle, segélykiáltását meghallgatja. Rólad szól dicséretem a nagy gyülekezetben, teljesítem fogadalmaimat az istenfélők előtt. Esznek az alázatosak, és jóllaknak, dicsérik az Urat, akik őt keresik. Szívetek legyen vidám mindenkor! A föld határáig mindenkinek eszébe jut az Úr, és megtérnek hozzá, leborul előtte mindenféle nép. Mert az Úré a királyi hatalom, ő uralkodik a népeken. Csak előtte borulnak le a földi hatalmasságok, térdet hajt előtte minden halandó, aki nem tudja életét megtartani. Az utódok szolgálják őt, beszélnek az Úrról a jövő nemzedéknek. Jönnek, és a születendő népnek hirdetik majd, hogy igaz, amit ő tesz. " (Zsolt. 22.1-32)