Skip to main content

Mélységből a magasba

MÉLYSÉGBŐL A MAGASBA...

A nő annyira szégyellte magát! Soha életében nem volt még ilyen megalázó helyzetben! Nem elég, hogy rajtakapták a házasságtörésen, ráadásul még Jézus elé is idecitálták...
Az írástudók és farizeusok végig rángatták az egész városon, és fennhangon hirdették a bűnét. Amerre csak elhaladtak, mindenki értesült arról, hogy mit tett. Megvető pillantások között haladt, egyenest a halálba. A nő tudta mi vár rá, hisz ismerte a törvényt: "Ha valaki felebarátjának feleségével paráználkodik, mivelhogy férjes asszonnyal paráználkodik, halállal lakoljon a parázna férfi és a parázna nő". Tudta, hogy megkövezik, csak azt a két dolgot nem értette, hogy miért nem végeztek vele és szeretőjével ott, ahol megtörtént a házasságtörés, miért kell őt az egész városon átvonszolni? Valamint azt sem értette, hogy a szeretője miért úszta meg. Őt miért nem rángatják végig a városon, miért nem kiabálják ki az ő bűnét is? Nem mintha ezt akarná, a szívében örült, hogy legalább a szeretője megúszta, csak nem értette, miért csupán rá vonatkoztatják Mózes törvényét.
Habár tudta, hogy nagy a vétke, mégis szerette volna odakiabálni a gyalázkodó csődületnek, hogy ő nem egy könnyűvérű nő, nem egy céda, akinél mindennapos dolog a paráználkodás. Egyszerűen csak megszédült, és hagyta, hogy belesodródjon a házasságtörésbe. Egy cseppet sem akarta menteni magát, és kicsit sem volt büszke arra, amit tett, sőt, nagyon is szégyellte magát, de szerette volna megértetni az emberekkel, hogy semmivel sem rosszabb náluk. Lehet, hogy ők nem házasságtörők, de valamilyen bűnük egészen biztos, hogy van, mert ha a törvényből akár csak egy ellen is vétettek, akkor valamennyi ellen vétkeztek.
Arra gondolt, hogy milyen könnyen ítélkezővé válik az ember. Milyen könnyen rásüt bélyegeket másokra. "Te ilyen és ilyen vagy!" "Te meg olyan és olyan vagy!" Az emberek nem tudnak elvonatkoztatni, és ha látnak valami gyengeséget, netán bűnt a másik életében, akkor gondolkodás nélkül azonosítják vele. Nem azt mondják: ezt és ezt tetted, hanem azt: ilyen és ilyen vagy, és aztán már csak ezen a szemüvegen keresztül néznek rá. Az ítélkezésnek az a célja, hogy az egyik ember jobbnak tűnjön, mint a másik. A nő teljes lényében sajnálta, hogy ezt a saját bőrén kell megtapasztalnia. Pedig, ha jól belegondol, akkor azt látja, hogy az embereknek nincs sok lehetőségük arra, hogy jól érezzék magukat. Lépten-nyomon szembesülniük kell bűnös, esendő voltukkal, és azzal a tudattal nem lehet élni, hogy romlottak. Ezért valahogy enyhíteni, puhítani kell a romlottságukon, amit legkönnyebben úgy tudnak megtenni, hogy kiszemelnek maguknak valakit, aki még romlottabb, mint ők. Legalább is azáltal, hogy megítélik, azzá teszik. Ugyanis, amint megítélnek egy másik személyt – felnagyítva az esetleges hibáját, bűnét vagy gyengeségét – azon nyomban eltörpül a saját hibájuk, bűnük vagy gyengeségük; vagyis, jobbnak tűnhetnek nála. Az a tudat, hogy jobbak a másiknál, ideig-óráig ad számukra egy kis megnyugvást. Az ítélkezésnek köszönhetően, az emberek a rossz önképük ellenére is, átmenetileg jónak, de legalábbis jobbnak érezhetik magukat.
A nő megijedt saját gondolatától, hogy a bűnös embernek még csak reménye sincs arra, hogy együtt tudjon élni önmagával anélkül, hogy ne ítélgessen másokat. A természeti ember abból meríti az önképét, hogy összehasonlítja magát másokkal és ha az összehasonlításból "jól jön ki", akkor jobban érzi magát, ellenkező esetben meg ott a "világvége" hangulat. Ezért az emberek kötelezően kategorizálják a bűnt, kis és nagy bűnöket gyártva, hogy mindig találhassanak a saját bűnüknél egy nagyobb bűnt, amit aztán elítélhetnek, javítva ezzel a saját közérzetükön.
Ahogy így átgondolta, most már nem csak a saját helyzete miatt keseredett el, hanem az emberi faj kilátástalan helyzete miatt is.
Amikor megtudta, hogy Jézus elé viszik, noha még mindig nem tudta, hogy vádlóinak mi a céljuk ezzel, kicsit megnyugodott. Sokat hallott már erről a rabbiról és hallásból tudta, hogy egyenes és igazságos ember. Mindig is szerette volna őt megismerni, de semmiképpen sem ilyen körülmények között...
Ahogy a porba firkáló alakra nézet, önkéntelenül is felötlött benne a kérdés: Ő lenne Jézus? Ő lenne az, aki betegeket gyógyít, aki állítólag halottakat támaszt fel, aki visszaadja a vak látását és aki még a szeleknek és a tengernek is tud parancsolni? Még saját magának is furcsának tűnt, de örült, hogy megismerhette Jézust.
A nő ott állt Jézus előtt és valamilyen megmagyarázhatatlan nyugalom fogta el. Ahelyett, hogy félt volna közelgő halála miatt, megfoghatatlan békesség áradt szét benne. Nem tudta megfogalmazni, nem voltak rá szavai, de valami különleges erő, vagy valami ilyesmi áradt ki Jézusból. Csak jóval a történtek után értette meg, hogy ez a megfoghatatlan valami, Jézus mérhetetlen szeretete volt.
Ott állt Jézus és a vádlói között, gondolataiba temetkezve, és csak nagyon távolról, tompán hallotta, hogy vádlói Jézus kérdezik mi legyen vele:
– Mester, ezt az asszonyt tetten érték mint házasságtörőt. - Ismertették vádjukat a farizeusok és az írástudók - A törvényben pedig Mózes megparancsolta nekünk, hogy az ilyeneket kövezzük meg. Te azért mit mondasz?
A nő azt is hallotta Jézusról, hogy törvénytisztelő ember, ezért biztos volt abban, hogy Ő is azt javasolja, hogy kövezzék meg. Azonban, a végtelennek tűnő hallgatás után, Jézus valami olyat mondott, ami teljesen összecsengett addigi gondolataival.
– Aki bűntelen közületek, az vessen rá először követ... hangzott Jézus válasza, és tovább írt a homokba...
A nő becsukta a szemét és várta az első tompa fájdalmat, amit a hozzáhajított kő ütése okoz... de nem történt semmi. Nyakát kicsit behúzta, kezével védve a fejét várt, de hosszú percek után sem érezte az elképzelt fájdalmat. Félt kinyitni a szemét, nehogy akkor csapódjon arcához az első kő, azonban kíváncsisága erősebbnek bizonyult a félelménél, és végül nagyon lassan kinyitotta a szemét. Éppen jókor, mert így még látta az utolsó vádlóját, ahogy elhagyja az épületet. Ekkor szólalt meg Jézus.
– Hol vannak a vádlóid? Senki nem ítélt el téged?
– Senki Uram... - válaszolta elcsukló hangon a nő.
– Én sem ítéllek el téged, menj el, és mostantól fogva többé ne vétkezz! - Hangzott Jézus ellentmondást nem tűrő, a bűnt elítélő, ugyanakkor a bűnösnek kegyelmet adó válasza.

A nő, tétován állt még egy darabig, szerette volna megölelni Jézust, de nem mert hozzáérni, úgyhogy csendben ő is kiment a templomból. Az utcán alig lézengett néhány ember. A tömeg, akik arra vártak, hogy a házasságtörő nő megkapja megérdemelt büntetését, a templomból kioldalgó véneket látva, csalódottan szétszóródott. Érdekes módon, arra senki nem volt kíváncsi, hogy egy bűnös kegyelmet kapjon. Az irgalom és kegyelem látványa nem annyira érdekes, mint az ölésé. A megbocsátás és a szeretet nem annyira izgalmas, mint az, ha valakit halálra köveznek. Bezzeg ha agyonkövezték volna! Az igen! Az már látvány, ahogy reccsen a csont, loccsan a vér és jajveszékel az áldozat. Ez megnyugvást ad a romlott embernek, mert a kövek puffanása és a bűnös jajgatása azt közli vele, hogy mégsem annyira romlott, hisz éppen nem őt zúzza halálra az a temérdek kő. A kegyelem ezzel szemben, egy cseppet sem ilyen látványos.

A nő azonban megtanulta, hogy a valódi szabadulás és megtisztulás a kegyelemben van. Amikor a bűnös megvetés és büntetés helyett, megbocsátással találkozik, az arra indítja, hogy többé ne vétkezzen. A tömeg nem hallotta Jézust: "Én sem ítéllek el téged, menj el, és mostantól fogva többé ne vétkezz!" A sokaság nem érthette, hogy a bűnös nő nem jóváhagyást kapott a bűnre, hanem lehetőséget a változásra. Ha az emberek hallották volna Jézus szavait, akkor most nem lenne néptelen az utca, akkor ujjongva fogadnák őt, ahogy kegyelemmel átitatva, új emberként kijön a templomból. Akkor ünnepelne a nép, mert látná, hogy a kegyelem által van valódi szabadulás a romlottság és a bűn igájából. Mert a kegyelem arra tanít, hogy tagadjuk meg a hitetlenséget, és világi kívánságokat. A kegyelem arra tanít, hogy józanul és igazságosan éljünk. A nő megértette ezt, és nem csak értette, de élni szerette volna, mert a poklok-poklából, a mélységből, amit átélt, a kegyelem magasba emelte őt.

pda