Skip to main content

Teher és nyugalom

Mt. 11.28-30 „Jöjjetek közel hozzám mind, akik elfáradtatok és nehéz terheket cipeltek! Én megnyugvást és pihenést adok nektek. Azt az igát vegyétek fel, amelyet én adok rátok. Tanuljátok meg tőlem, hogy én szívből szelíd és alázatos vagyok: akkor lelketek megnyugszik és felüdül. Mert az az iga, amelyet én teszek rátok, kedves és gyönyörködtet. Az a teher, amelyet én teszek a vállaitokra, könnyű.” (Egyszerű fordítás)

Itt két dolog áll szemben egymással: a teher és a nyugalom. A teher nem helyi, hanem olyan teher, amit az egész emberiség hordoz.

Az emberiség által hordozott teher súlyos és roskasztó. Jézus itt alkalmazott szava azt jelenti, hogy „olyan hordozott teher vagy nehéz munka, ami egészen a kimerülésig megterhel". A nyugalom egyszerűen feloldozás ez alól a teher alól. Ez nem olyasmi, amit teszünk; ez jön hozzánk, amikor megszűnünk cselekedni. A nyugalom feltétele a szelídség.

Vizsgáljuk meg terheinket! Ezek mindenestül belső terhek. A szívet és az értelmet támadják, és csak belülről érintik a testet.

Első helyen áll a büszkeség terhe. Az önszeretet fáradozása valóban nagyon terhes. Gondolj magadra, hogy vajon szomorúságod legnagyobb része nem abból keletkezett-e, hogy valaki becsmérlőleg beszélt rólad.

Amíg úgy tekintetted magad, mint valami kisistent, aki iránt hűnek kell maradnod, lesznek olyanok, akik szívesen nekitámadnak bálványodnak. Miként remélheted, hogy belső békéhez jutsz? A szív elkeseredett erőfeszítése ez, hogy védje önmagát minden támadástól, védje törékeny tiszteletét a barátok és ellenségek rosszalló véleményétől, sohasem engedi megnyugodni az elmét. Folytasd ezt a harcot éveken át, és a teher tűrhetetlenné válik. A föld fiai folyamatosan hordozzák ezt a terhet, minden egyes ellenük mondott szóra felcsattanva, minden bírálat alatt összeroskadva, minden elképzelt gyalázkodás miatt szenvedve, és álmatlanul forgolódva, ha valakit előnyben részesítenek helyettük.

Ilyen terhet nem kell hordoznunk. Jézus az ő nyugalmába hív minket, és az ő módszere a szelídség. A szelíd ember egyáltalán nem törődik azzal, hogy ki nagyobb nála, mert már régen elhatározta, hogy a világ értékelése nem érdemli meg az erőfeszítést.

A szelíd ember nem nyuszi, akit saját kisebbségi érzete sújt. Inkább olyan bátor lehet erkölcsi életében, mint az oroszlán és olyan erős, mint Sámson; de többé nem csapja be magát. Elfogadja Isten értékelését életével kapcsolatban. Tudja, hogy olyan gyenge és segítségre szoruló, amilyennek Isten mondta, de különös módon ugyanakkor tudja, hogy Isten szemében fontosabb az angyaloknál. Önmagában semmi; Istenben minden.

Egy másik nagy teher a tettetés terhe is. Ezen nem képmutatást értünk, hanem azt az általános emberi vágyat, hogy a lehető legjobb oldalunkat mutassuk be, és elrejtsük a világ elől igazi benső szegénységünket. A bűn ugyanis már sok gonosz trükköt kipróbált rajtunk, és valaki belénk oltotta a szégyen hamis érzetét. Alig van férfi vagy nő, aki mer pontosan az lenni, aki valójában, anélkül, hogy ne igyekezne javítani a benyomást.

E gyötrő betegség minden áldozatának ezt mondja Jézus: „ha... olyanok nem lesztek, mint a kisgyermekek" (Mt 18,3). A kisgyermekek nem hasonlítgatnak; elfogadják a közvetlen örömöt abból, amit kapnak anélkül, hogy valami vagy valaki máshoz kapcsolnák. Csak amint idősebbek lesznek, és a bűn kezdi felkavarni a szívüket, jelenik meg a féltékenység és az irigység.

A teher másik forrása a mesterkéltség. Bizonyos vagyok benne, hogy a legtöbben titkos félelemben élnek, hogy egy napon, ha nem vigyáznak eléggé, véletlenül egy ellenség vagy barát lehetőséget kap arra, hogy betekintsen szegény és üres lelkükbe. Ezért sohasem engedik el magukat. Ragyogó emberek feszültségben élnek, és félnek, hogy csapdába esnek amiatt, hogy valami közönségest vagy ostobát mondanak.

Minden ember szíve nyög e büszkeség és színlelés terhe alatt. Nincs szabadulás a teher alól, csak Krisztus szelídségében. A jó és éles érvelés egy kicsit segíthet, de olyan erős a gonoszság, hogy ha letaszítjuk az egyik helyről, feljön valahol másutt. Az embereknek ezt mondja Jézus: „Jöjjetek hozzám, és nyugalmat adok nektek!" A nyugalom, amit ő ajánl, a szelídség nyugalma, az áldott enyhület, ami akkor jön, amikor elfogadjuk magunkat annak, akik vagyunk, és nem tettetjük magunkat másnak. Először bátorság kell ehhez, de a szükséges kegyelem is megérkezik, amint megtanuljuk, hogy megosszuk ezt az új és könnyű igát magával az erős Isten Fiával. Ő ezt az „én igám"-nak mondta, és ő megy az egyik oldalán, míg mi haladunk a másikon.