Skip to main content

A tökéletes szív

Egy napon egy fiatal megállt a nagyváros központjában és mondogatni kezdte a járókelőknek, hogy neki van a legszebb szíve a világon. Nemsokára nagy tömeg gyülekezett körülötte és mindenki az ő csodálatos szívét bámulta.

Semmi hibája nem volt az ő szívének. Egy karcolás, egy seb, egy repedés, semmi. Mindenki úgy találta, hogy tényleg ez a szív a legcsodálatosabb szív, amit valaha látott.

Az ifjú nagyon büszke volt a tökéletes szívére és tovább is dícsérgette önmagát. Egyszer csak a sokadalomból kivált egy öregember. Csendes hangon, mintha csak önmagához beszélne, így szólt:

- És mégis az Ő szívének a tökéletessége nem hasonlítható az én szívem szépségéhez.

Az összegyűlt tömeg figyelni kezdte az öreget, és már az ő szívét nézték. Az ifjú kiváncsi lett, ki merészeli ezt tenni, össze akarta hasonlítani a két szívet. Egy erős szívet látott, melynek dobbanásai messzire hallatszódtak. De tele volt sebekkel, helyenként a hiányzó darabokat oda nem illők helyettesítették, nem illeszkedtek tökéletesen, helyenként nem is pótolták, csak a fájó seb látszott.
- Hogy mondhatja, hogy neki van a legszebb szíve? -suttogták az elképedt emberek.

A fiatal, miután figyelmesen szemügyre vette az öreg szívét, a szemébe nézett és nevetve megszólalt:
- Azt hiszem, viccelsz öreg. Nézd az én szívemet - ez tökéletes!

- A te szíved tele van hegekkel, sebekkel... csak könny és fájdalom.

- Igen, szólt az öreg. A te szíved tökéletes, de soha nem cserélném el az én szívemet a tiéddel. Látod... minden seb a szívemen egy-egy embert jelent, valakit, akit megajándékoztam a szeretetemmel - amikor kiszakítok egy darabot és a mellettem élő embernek adom, ő néha viszonzásul ad egy darabkát az ő szívéből. Mivel ezeket a darabokat nem lehet milliméterrel mérni, attól lesz ilyen szabálytalan, de ezeket nagyon becsülöm, mert arra a szeretetre emlékeztet amit megosztottunk egymással. Néha csak én ajándékoztam darabokat a szívemből, semmit nem kaptam cserébe, még egy darabkát sem a szívükből. Ezek a nyílt sebek, az üregek... hogy szeresd a körülötted élőket, mindig egy bizonyos kozkázatot feltételez. Bár vérző sebeket látsz, amelyek még fájnak, mégis... azokra az emberekre emlékeztetnek, akiket így is szeretek, és talán egyszer visszatérnek, hogy az üres helyeket megtöltsék a szívük szeretetével.

Érted most kedves fiam, hogy mi az én szívemnek az igazi szépsége? - fejezte be az öreg csendes hangon, meleg mosollyal. A fiatal, könnyező arccal, bátortalanul odalépett az öreghez, kiszakított egy darabot az ő tökéletes szívéből és reszkető kézzel az öreg felé nyújtotta. Az öreg elfogadta és a szívében rejtette, majd ő is kiszakított egy darabot az ő csupa gyötrelem szívéből és a fiatalnak adta. Igaz, hogy nem illett oda tökéletesen, de így is szép volt.

A fiatal bámulta a szívét, amelyre már nem lehetett azt mondani, hogy tökéletes, de szebb volt mint valaha. Mert a valaha tökéletes szíve, most az öreg szívének a szeretetétől dobogott. Egymásra mosolyogtak, és együtt indultak útjukra.

Mennyire szomorú ép szívvel bandukolni az élet útján. "Tökéletes" szívvel, amelyből hiányzik a szépség.