Skip to main content

Isten-e Jézus?

Abban a kritikus pillanatban, amikor élete kockán forgott e kijelentése miatt, megerősítette ezt a főpap előtt, aki egyenesen nekiszegezte a kérdést: „Te vagy a Krisztus, az Áldottnak Fia?" ő ezt mondta: „Én vagyok." Majd így folytatta: „És meglátjá­tok az Emberfiát, amint a Hatalmas jobbján ül, és eljön az ég felhőiben." A főpap erre megszaggatta ruháit és így szólt: „Mi szükségünk van még tanúkra? Hallottátok az istenkáromlást" (Mk 14,61-64).

„Olyan szoros volt az Istennel való kapcsolata, hogy az em­berek iránta tanúsított viselkedését azonosította az Isten iránti viselkedéssel. Ezért Őt ismerni annyi, mint az Istent ismerni (Jn 8,19; 14,7). Őt látni azt jelenti, az Istent látni (12,45; 14,9). Benne hinni annyi, mint Istenben hinni (Mk 9,37). Őt gyűlölni azt jelenti, Istent gyűlölni (Jn 15,23). Az Ő tisztelete Isten tiszte­letével egyenlő {5,23)."

Amennyiben Krisztus kijelentéseivel szembenézünk, akkor csak négy lehetőség van. Vagy hazug volt, vagy őrült, vagy le­genda, vagy az igazság. Ha azt mondjuk, hogy nem az igaz­ság, akkor automatikusan megerősítjük a másik három állítás valamelyikét, akár tudatában vagyunk ennek, akár nem. Ha vannak barátaink, akiknek ez az álláspontjuk, kérjük meg őket, hogy mutassák meg, hogy milyen bizonyítékaik vannak; me­lyek minket is meggyőznének, hogy elfogadjuk. Gyakran már első alkalommal rádöbbennek, hogy nincs bizonyítékuk állás­pontjuk igazolására. Inkább minden bizonyság a másik irányba mutat.

Egyetlen lehetőség arra, hogy Jézus Krisztus hazudott, ami­kor Istennek mondta magát, hogy tudta, hogy nem Isten, de szándékosan ámította a hallgatóságát, hogy tekintélyt kölcsö­nözzön a tanításának. Ha egyáltalán vannak, akkor kevesen, akik ezt a nézetet komolyan vallják. Még azok is, akik istensé­gét tagadják, azt állítják, hogy szerintük Jézus Krisztus nagy erkölcsi tanító volt. Ezek nem ismerik fel, hogy ez a két állítás ellentmond egymásnak. Jézus Krisztus nehezen lehetett nagy erkölcsi tanító, ha tanításának leglényegesebb pontjában - azaz személyazonosságában - tudatosan hazudott volna.

Jóindulatúbb, de nem kevésbé megdöbbentő eshetőség, hogy őszinte volt, de öncsaló. Van manapság egy elnevezésünk az olyan emberre, aki Istennek képzeli magát. Ez a név: esze­lős, és bizonyára vonatkozna Krisztusra, ha ebben a mindennél fontosabb kérdésben tévedne.

De ahogy megnézzük Krisztus életét, semmi bizonyítékát nem látjuk a beteges eltorzulásnak és kiegyensúlyozatlanság­nak, amit egy őrültben megtalálunk. Ellenkezőleg, a legna­gyobb lelkinyugalmat látjuk a szorongattatásban. Pilátus előtt való kihallgatásakor, amikor az élete forgott kockán, nyugodt és higgadt volt. „Azon az ellentmondáson, mely az Ő erkölcsi tanításának mélysége (és hadd tegyem hozzá: tisztasága), vala­mint teológiai tanítása mögött állítólagosan meglévő féktelen nagyzási hóbortja között van, soha nem lehetett volna túljutni, ha valóban nem lenne Isten."

A harmadik lehetőség az, hogy minden beszéd arról, hogy Istennek mondta magát, legenda; és valójában az történt, hogy a harmadik és a negyedik századi lelkes követői olyan szava­kat adtak a szájába, melyek hallatán Ő is megdöbbent volna. Ha visszatérne, rögtön visszautasítaná.

A modern régészet felfedezései a legendaelméletet megdön­tik. Határozottan kimutatták, hogy Krisztus négy életrajzát kortársainak életében írták. Dr. William E Albright, a John Hopkins egyetem nemrég nyugdíjba ment világhírű régésze azt mondta, hogy semmi okunk nincs azt hinni, hogy az evan­géliumok valamelyike is Kr. u. 70 után íródott volna. Egy Krisztusról - evangélium formájában - keletkezett legenda nem terjedt volna el olyan gyorsan, és a hatása nem lett volna olyan nagy, ha minden valóságalapot nélkülözött volna. Ez ugyanolyan hihetetlen lenne, mintha valaki ma az egykori Franklin Delano Roosevelt életrajzát írná, és abban azt monda­ná, hogy Roosevelt azt jelentette ki magáról, hogy ő Isten, aki megbocsátja az emberek bűneit, és aki feltámad a halálból. Egy ilyen történetet senki nem fogadna el, hiszen még túl sok em­ber él, aki ismerte Rooseveltet! A legendaelmélet nem állja meg a helyét az evangéliumi kéziratok korai keletkezési idejének fé­nyében.

Az egyetlen fennmaradó lehetőség, hogy Jézus az igazat mondta. Erre az lehet az ellenvetés, hogy kijelentéseket bárki tehet. Voltak mások is, akik isteniséget jelentettek ki. Az egyik a most elhunyt philadelphiai „Mennyei Atya". Állíthatnám magamról, hogy Isten vagyok, és te is kijelentheted, hogy Isten vagy, de a kérdés, amelyre mindannyiunknak meg kell felel­nünk, ez: Milyen bizonyítékokkal tudjuk alátámasztani kijelen­tésünk jogosultságát? Az én esetemben öt perc sem kellene hozzá, hogy megcáfold állításomat. Valószínűleg nem kellene sokkal több a tiéd elintézéséhez. Bizonyára nem lenne nehéz kimutatni, hogy az a bizonyos „Mennyei Atya" sem Isten. De amikor a Názáreti Jézusról van szó, akkor nem olyan egyszerű a dolog. Neki voltak igazolásai kijelentésének alátámasztására. „Ha nem hisztek is nekem, higgyetek a cselekedetekben, hogy felismerjétek és tudjátok: az Atya énbennem van, és én az Atyában" (Jn 10,38).

Melyek voltak az ő igazolásai?

Először is, hogy jelleme fedte állításait. Láttuk korábban, hogy sokan, akik elmegyógyintézetben laknak, különböző sze­mélyeknek vallják magukat. De ezek állításai ellentmondásban vannak jellemükkel. Krisztusnál nem így van. Krisztust nem hasonlítjuk másokhoz - szembeállítjuk mindenki mással. Ő egyedülálló - olyan egyedülálló, mint Isten.

Jézus Krisztus bűntelen volt. Olyan volt az élete, hogy ellen­ségét visszautasíthatta ezzel a kérdéssel: „Közületek ki tud rám bűnt bizonyítani?" (Jn 8,46). Csend fogadta, bár azokhoz szólt, akik jellemében hibát akartak kimutatni.

Olvasunk Jézus Krisztus megkísértéséről, de soha nem hal­lunk bűnvallást a részéről. Ő soha nem kér megbocsátást, bár követőinek azt mondja, hogy tegyék.

Az erkölcsi hibának ez a hiánya az Úr Jézusnál megdöbben­tő, ez teljesen ellentétes a különböző korok szentjeinek és misz­tikusainak életével. Minél közelebb mennek az emberek Isten­hez, annál jobban sújtja őket saját hibájuk, romlottságuk, gyen­geségük. Minél közelebb van valaki egy világító lámpához, an­nál jobban szemébe tűnik, ha szennyfoltok vannak rajta. Ez ér­vényes a közönséges halandók erkölcsi világára is.

Az is feltűnő, hogy János, Pál és Péter, akik valamennyien úgy nevelkedtek kora gyermekségüktől fogva, hogy higgyenek a bűn egyetemességében, Krisztus bűntelenségéről beszélnek: „Ő nem tett bűnt, álnokság sem hagyta el száját" (1Pt 2,22); „Őbenne nincsen bűn" (1Jn 3,5); Jézus Krisztus „nem ismert bűnt" (2Kor 5,21).

Pilátus, aki nem volt Jézus Krisztus barátja, ezt mondta: „Mi gonoszat tett?" Ő is felismerte Krisztus ártatlanságát. A római százados, aki Krisztus halálát bizonyította, ezt mondta: „Bi­zony, Isten Fia volt ez!" (Mt 27,54).

Jézusban a tökéletes személyiséget találjuk meg. Ramm rá­mutat: „Ha Isten ember volna, akkor elvárnánk, hogy szemé­lyisége igazi emberiesség legyen. Csak Isten tudná megmonda­ni nekünk, hogy milyennek kell lennie egy igaz embernek. A tökéletes emberről bizonyára vannak elképzelések az Ószövet­ség vallásosságában. Mindenekelőtt tökéletes Isten-tudat, ami Istennek ajánlott és odaszentelt élettel párosul. Csak ezután kö­vetkezik a többi erény, kedvesség és olyan tulajdonságok, me­lyek a tökéletes emberséget jellemzik. Nem szabad, hogy az ér­telem elfojtsa a kegyességet, és nem szabad, hogy az imádko­zás a munkát helyettesítse: és nem szabad, hogy a hevesség ésszerűtlen elvakultság legyen, és a tartózkodás ne váljon kö­zönyösséggé. Krisztusban a személyiségjegyek tökéletes össz­hangját találjuk, mert Ő Isten megtestesüléseként tökéletes em­beriesség, jóság. Témánk e pontjával kapcsolatban Schaff így írja le az Urat: »Hevessége sohasem lett indulattá, állhatatossá­ga konoksággá, jóakarata gyengeséggé, gyengédsége érzelgős­séggé. Földöntúlisága mentes volt közönytől vagy túlzott tola­kodástól; önmegtagadása komorságtól; mértékletessége zor­donságtól. Nála a mértékletesség férfias erővel párosult, az Is­tennek való teljes odaszánás az ember jóléte iránti fáradhatat­lan érdeklődéssel, a bűnös ember gyengéd szeretete a bűn elle­ni meg nem alkuvó szigorúsággal, a parancsoló méltóság meg­nyerő alázatossággal, a félelem nélküli bátorság bölcs körülte­kintéssel, a hajthatatlan szilárdság kedves lágysággal!«"

Krisztusnak hatalma volt a természeti erők felett, ami szin­tén csak Istennek lehet, aki ezeket az erőket létrehozta.

Lecsendesítette a dühöngő szélvihart és a hullámokat a Ga­lileai-tengeren. A tanítványok, látva ezt, rémülten kérdezték: „Ki ez, hogy a szél is, a tenger is engedelmeskedik neki?" (Mk 4,41). A vizet borrá változtatta, megvendégelt 5000 embert öt kenyérből és két halból; egy bánkódó özvegyasszonynak vis­szaadta egyetlen fiát, feltámasztva a halálból; és egy összetört apa halott leányát életre keltette. Egy barátjához így szólt: „Lá­zár, kelj fel!" - és feltámasztotta a halálból. Nagyon érdekes, hogy az ellenségei nem tagadták csodatételeit. Inkább megpró­bálták megölni. „Ha egyszerűen hagyjuk őt - mondták -, min­denki hinni fog benne" (Jn 11,48).

Jézus Krisztus a Teremtő hatalmával rendelkezett betegség és kór felett. A bénát megtanította járni, a némát beszélni és a vakot látni. Gyógyításainak egy része a veleszületett betegsé­gek köréből volt, amelyek nem gyógyíthatók. A legszembetű­nőbb a vak meggyógyítása volt, akinek a története János evan­géliuma 9. részében van megírva. Bár ez az ember nem tudott válaszolni okoskodó kihallgatóinak, tapasztalata elég volt ah­hoz, hogy őt magát meggyőzze. „Bár vak voltam, most látok" -mondta. Megdöbbenti, hogy barátai nem ismerik el gyógyítóját Isten Fiának. „Örök idők óta nem hallotta senki, hogy valaki megnyitotta volna egy vakon született ember szemét" - vallot­ta. Számára nyilvánvaló volt a bizonyosság.

Jézus Krisztus legfőbb bizonyítéka istensége tanúsítására az, hogy feltámadt a halálból. Élete folyamán Jézus öt esetben jö­vendölte meg halálát. Azt is megmondta előre, hogy hogyan fog meghalni, és hogy három nap múlva feltámad a halálból és megjelenik tanítványainak.

Biztos, hogy ez volt a nagy vizsga. Olyan kijelentés volt ez, melyet könnyű ellenőrizni. Vagy megtörténik, vagy nem.

A feltámadás olyan döntő és alapvető kérdés, amelynek egy egész fejezetet szentelünk. Ha a feltámadás megtörtént, akkor megvan a válaszunk a nagy kérdésre - Istenre, jellemére, és a mi vele való viszonyunkra - vonatkozóan. Az erre a kérdésre adott válasz lehetővé teszi az összes többi, másodlagos kérdés megválaszolását.

Krisztus úgy megmozgatta a történelmet, ahogyan csak Is­ten tudja. Schaff nagyon szemléletesen mondja: „Ez a Názáreti Jézus pénz és fegyver nélkül több millió embert meghódított, mint Nagy Sándor, Cézár, Mohammed és Napóleon; tudomány és tanulás nélkül több fényt vetett az emberi és isteni dolgok­ra, mint az összes filozófus és tudós együttvéve; iskolákban ta­nított, ékesszólás nélkül az élet olyan szavait mondta ki, me­lyeket sem előtte, sem utána nem mondtak, és olyan hatásokat ért el, melyek felülmúlnak minden szónoki és költői hatást; anélkül, hogy egy sort is írt volna, több tollat hozott mozgás­ba, és több ünnepséghez, szónoklathoz, vitához, tudományos kötethez, művészeti munkához és dicsőítő énekhez szolgálta­tott témát, mint az antik és modern idők nagy embereinek tel­jes hadserege."

Végül abból is tudjuk Krisztus Isten voltát, hogy megta­pasztalható a huszadik században. A megtapasztalás önmagá­ban nem meghatározó, de a feltámadás történelmi, tárgyi té­nyével párosulva szilárd meggyőződés alapjául szolgál.

Mi más feltevés van mindezek magyarázatára, mint az az alapvető tény, hogy Jézus Krisztus a Fiúisten!

(részlet a Tudd, hogy miért hiszel c.könyvből)