Skip to main content

Miért engedi Isten a szenvedést és a gonoszt?

A csodák, vagy a tudomány és Biblia kérdésénél szoronga­tóbb, azaz elevenbe vágó kérdés, hogy miért szenvednek ártat­lan emberek, miért születnek vakon csecsemők, miért huny ki egy ígéretes élet, amikor még növekvőben van, vagy miért van társadalmi igazságtalanság. Miért vannak háborúk, melyekben emberek ezreit ölik meg, gyermekek égnek meg a felismerhe­tetlenségig, és sokan egy életre megnyomorodnak?

Az az általános törekvés, hogy Istent okoljuk a rosszért és szenvedésért, és minden felelősséget rá hárítunk.

Erre a mélyreható kérdésre nincsenek könnyű válaszok. Olyan kérdés ez, amelyet nem kezelhetünk felszínesen, sem mereven ragaszkodva az elvekhez. Idézhetnénk egy híres kife­jezést: „Azok nem ismerik a sebhelyet, akik sohasem kaptak sebet." Van azonban néhány tényező, melyet szem előtt kell tartanunk.

Soha nem szabad elfelejtenünk, hogy Isten tökéletesnek te­remtette az embert. Az ember nem gonosznak teremtetett. Azonban, mint emberi lénynek megvolt a választási képessége, vagy engedelmeskedik Istennek, vagy nem. Ha az ember enge­delmeskedett volna Istennek, sohasem lett volna baj. Végtelen élete lett volna az Istennel való barátságban, a benne és a te­remtésében való örvendezésben. Ez volt Isten szándéka, ami­kor megteremtette az embert. Azonban az első ember fellázadt Isten ellen - és mi mindannyian megismételjük ezt a lázadást. „Ahogyan tehát egy ember által jött a bűn a világba, és a bűn által a halál, úgy minden emberre átterjedt a halál azáltal, hogy mindenki vétkezett" (Róm 5,12). Az ember felelős a bű­nért - nem Isten.

Sokan kérdezik: „Miért nem teremtette Isten olyannak az embert, hogy ne tudjon vétkezni?" Tudott volna ilyen embert is teremteni, de ha ezt tette volna, akkor nem emberi lények len­nének, hanem gépek. Szeretnél-e házastársul egy beszélő ba­bát? Igen, soha nem lenne nézeteltérés, soha egy olyan szó vagy tett sem, amely szomorúvá tenne. De soha nem lenne szerelem sem. A szerelem önkéntes. Isten nyilvánvalóan úgy gondolta, hogy olyannak teremtsen bennünket, amilyenek va­gyunk. Mindenesetre ezt tette, és nekünk szembe kell néznünk a valósággal.

Azt is el kell ismernünk, hogy Isten elpusztíthatta volna a gonoszt, ha úgy akarja. Jeremiás emlékeztet bennünket: „Szeret az Úr, azért nincs még végünk, mert nem fogyott el irgalma" (JSir 3,22). Eljön az idő, amikor megsemmisíti a rosszat a vilá­gon. A közbenső időben Isten szeretete és kegyelme uralkodik, és könyörületének és bűnbocsánatának ígérete nyitva áll.

Ha Isten ma eltörölné a gonoszt, akkor ezt teljesen tenné. Cselekedete kiterjedne a mi hazugságainkra is, személyes" tisz­tátalanságainkra is, szeretetnélküliségünkre és jótéteményeink elmulasztására. Tegyük fel, hogy Isten úgy rendelkezne, hogy ma éjfélkor minden gonosz eltávozik a világmindenségből -melyikünk lenne még itt éjfél után?

Isten tett valamit a gonosz kérdésében. A lehető legkifeje­zőbb, legdrágább és leghatásosabb dolgot tette, amikor Fiát ha­lálra adta a gonosz emberért. Lehetséges az embernek megme­nekülnie Isten bűn és gonosz feletti elkerülhetetlen ítélete alól. Lehetséges a gonosz hatalmát is megtörni, ha az Úr Jézus Krisztussal személyes kapcsolatba lépünk. A gonosz kérdésére a végső válasz, személyes szinten, Jézus Krisztus szentséges halálában található meg.

A gonosz eredetéről töprengeni a végtelenségig lehet. Senki sem tudja a teljes választ. A „titkok" kategóriájába tartozik, melyek „az Úréi, a mi Istenünkéi" (5Móz 29,29).

Szembe kell néznünk a gonosz szilárd valóságával, és ezzel a valósággal kell megbirkóznunk.

Nehézségünk egy része a jó fogalmának korlátozott megha­tározásából adódik, és abból, ahogyan ezt a kifejezést Istenre alkalmazzuk. Hugh Evan Hopkins megjegyzi: „John Stuart Mill a természetről írt híres tanulmányában világosan kiemeli azt a problémát, mellyel a gondolkodók a történelem egész fo­lyamán küszködtek: Ha az egész teremtés törvénye az igazság lenne, és a Teremtő teljhatalmú, akkor a világra jutó összes szenvedésben és boldogságban minden személyre eső rész pontos arányban állna az illető jó és rossz cselekedeteivel. Egy embernek sem lenne rosszabb sorsa, mint a másiknak, ha nem méltó rosszabbra; a véletlennek vagy részrehajlásnak nem len­ne szerepe egy ilyen világban, hanem mindenki végigjátszana egy tökéletes erkölcsi meseként szerkesztett drámát. A »jó«-nak a vallási és filozófiai fanatizmus által valaha is gyártott legtor­zabb és legleszűkítettebb elmélete alapján sem lehet a termé­szetet úgy kormányozni, hogy egy olyan lény munkájához ha­sonlítson, mely egyszerre jó és mindenható."

„A nehézség nagyrészt abból a hiedelemből adódik, hogy egy »jó« Isten mindenkit megjutalmaz érdemei szerint, és hogy egy »mindenható« Isten ezt nehézség nélkül véghezviszi. An­nak látszata, hogy a jutalmazások és büntetések kiosztása eb­ben az életben - boldogság és szomorúság formájában - vaktá­ban történik, sokak számára kétségessé teszi vagy Isten jóságát, vagy hatalmát."2

De jó lenne-e Isten, ha mindenkivel érdeme szerint bánna? Gondold el, mit jelentene ez a te életedben! Az evangélium tel­jessége - ahogy azt az Ó- és Újszövetség előre bemutatta - az, hogy Isten jósága nemcsak az Ő igazságosságát jelenti, hanem szeretetét, irgalmát és jóindulatát is. Mennyire hálásnak kell lennie minden embernek, mert „Nem vétkeink szerint bánik velünk, nem bűneink szerint fizet nekünk. Mert amilyen maga­san van az ég a föld fölött, olyan nagy a szeretete az istenfélők iránt" (Zsolt 103,10.11).

Az az elképzelés Isten jóságáról, miszerint Ő az emberrel a „méltó jutalmazás" alapján bánik, azon téves feltételezésen alapszik, hogy a boldogság az emberi életben a legfőbb jó. A boldogság felől rendszerint a kellemesség fogalmaiban gondol­kozunk. Az igazi, őszinte, mélyen gyökerező boldogság azon­ban sokkal mélyebb valami, mint a pillanat ideig-óráig való, gyorsan elmúló élvezete. Az igazi boldogság számára nem ele­ve kizárt a szenvedés. Végtelen bölcsességében Isten tudja, hogy vannak a jellemünkben tökéletesítésre váró részek, s ezt a munkát csak a szenvedés tudja elvégezni. Ettől a szenvedéstől megóvni bennünket azt jelentené, megfosztani bennünket egy nagyobb jótól. Péter erre utal, amikor ezt mondja: „A minden kegyelem Istene pedig, aki elhívott titeket Krisztusban az Ő örök dicsőségére, miután rövid ideig szenvedtetek, maga fog titeket felkészíteni, megszilárdítani, megerősíteni és megala­pozni" (1Pt 5,10).

A hinduizmusban láthatjuk Mill elméletének logikai követ­kezményeit Isten „méltó jutalmazását" illetően az emberekkel való bánásban. Karma törvénye azt mondja, hogy a mai élet összes cselekménye egy előző élet cselekményeinek eredmé­nye. Vakság, szegénység, éhség, testi eltorzulás, kivetettség és egyéb társadalmi kínok mind egy korábbi létezésben elkövetett gonosz cselekedetekért való büntetés megnyilvánulásai. Ebből következik, hogy minden olyan kísérlet, mely az ilyen fájda­lom vagy nyomorúság csillapítására irányul, Isten igazságos útjainak keresztezését jelentené. Ez az elképzelés az egyik oka, hogy a hinduk olyan sokáig olyan keveset tettek szerencsétlen­ségük megszüntetéséért. Néhány felvilágosult hindu ma már beszél a társadalmi haladásról és változásról, és tesz érte vala­mit, de ezt az új felfogást még nem hozták összhangba a Kar­ma egyértelmű, ősi tanával, melyben a hindu gondolkodás és élet gyökerezik.

Ez a Karma-megfogalmazás a szenvedés tiszta, egyszerű, vi­lágos magyarázatául szolgál: a szenvedés a korábbi gonosz cselekvések következménye.

De nincs-e olyan értelmezés, amely szerint a keresztyének is Isten büntetésének tartják a szenvedést?

Sokak tudatában van: „Mit tettem, hogy ezt érdemeltem?" -szakad fel gyakran első kérdésként a szenvedő ajkáról. A bará­tok meggyőződése, kimondva vagy kimondatlanul, ugyanerre a feltételezésre épül. A szenvedés és a gonosz problémájának a Jób könyvében található klasszikus felfogása mutatja, hogyan tették magukévá Jób barátai ezt a kegyetlen feltételezést. Ez növelte Jóbnak már amúgy is iszonyú fájdalmát.

Az Ó- és Újszövetség tanításából feltételezzük, hogy a szen­vedés lehet Isten ítélete, de számos példa mutatja, hogy teljesen független a személyes rossz cselekedettől. A bűn és az abból következő büntetés gépies feltételezése teljesen helytelen.

Természetesen, Isten nem érzelgős, szakállát simogató égi nagyapó, a „fiatalság - bolondság" elvét valló viselkedéssel szemben. „Amit vet az ember, azt fogja aratni is" (Gal 6,7) -, komoly figyelmeztetés ez mindenki számára. Isten leprával sújtotta Mirjámot, mivel kétségbe vonta fivérének, az Isten ál­tal vezetőül választott Mózesnek a hatalmát. Elvette Dávid gyermekének életét, aki a Betsabéval folytatott házasságtörő vi­szonyából született. Más példákat is sorolhatnánk. Az Újszö­vetségben találjuk Anániás és Szafira idevágó példáját, akikre halál sújtott le hazugságukért, csalásukért és képmutatásukért. Hogy kapcsolat lehet a szenvedés és a bűn között, az nyilván­való, de hogy ez nem mindig van így, az teljesen világos. Jézus félreérthetetlenül nyilatkozott erről. A tanítványok láthatóan ragaszkodtak a szenvedés közvetlen büntetéselméletéhez. Egy­szer, amikor egy születésétől fogva vak embert láttak, tudni akarták, hogy ki vétkezett, aki miatt ez a vakság bekövetkezett, az ember, vagy a szülei. Jézus világossá tette előttük, hogy egyik sem felelős ezért, „hanem azért van ez így, hogy látható­vá legyenek rajta Isten cselekedetei" (Jn 9,1-3).

Amikor Jézus hírt kapott azokról a galileaiakról, akiket Pilá­tus lemészároltatott, mindent elkövetett, hogy megértesse, hogy azok nem voltak bűnösebbek a többi galileainál. Azt mondta, hogy az a tizennyolc ember, akiket Siloam ledőlt tor­nya megölt, nem volt vétkesebb Jeruzsálem többi lakóinál. Mindkét esetből ezt domborította ki: „Ha meg nem tértek, mindnyájan hasonlóképpen vesztek el" (Lk 13,1-3).

Merészség lenne gépiesen feltételezni akár saját esetünkben, akár máséban, hogy egy adott tragédia vagy szenvedés ma­gyarázata Isten ítéletében rejlik. Továbbá, Hopkins megjegyzé­se szerint világosan kitűnik a bibliai példákból, hogy ha vala­kinek a szenvedése rossz cselekedetekért való büntetés, akkor a szenvedőnek soha sincs kétsége afelől, hogy mikor büntetés a szenvedése.

Valójában az egész Szentírás egyik igazsága, hogy Isten íté­letét mindig megelőzi a figyelmeztetés. Az egész Ószövetség tele van Isten ismételt perbeszédeivel és ítélettel való fenyege­tésével. Csak ha a figyelmeztetést konokul semmibe veszik és elutasítják, akkor jön az ítélet. Isten szívbe markoló szava pél­da erre: „Nem kívánom a bűnös ember halálát... Térjetek meg, térjetek meg gonosz utaitokról! Miért halnátok meg, Izráel há­za?" (Ez 33,11).

Ugyanez folytatódik az Újszövetségben. Van-e Isten szere­tetének és hosszú tűrésének meghatóbb képe, mint a Jeruzsá­lem felett síró Jézus: „Jeruzsálem, Jeruzsálem... hányszor akar­tam összegyűjteni fiaidat, ahogy a tyúk szárnya alá gyűjti csi­béit, de ti nem akartátok!" (Mt 23,37). És Péter szava, hogy „az Úr... nem azt akarja, hogy némelyek elpusztuljanak, hanem azt, hogy mindenki megtérjen" (2Pt 3,9).

Hogyan tud egy jó Isten pokolra küldeni embereket? - kér­dezik sokan. Isten senkit nem küld pokolra. Mindenki magát ítéli erre. Isten mindent megtett, ami szükséges számunkra ah­hoz, hogy bocsánatot nyerjünk, megváltassunk, megtisztíttas­sunk és alkalmasak legyünk a mennyországra. Nekünk csak egy tennivalónk marad: elfogadni ezt az ajándékot. Ha eluta­sítjuk, Istennek nincs ellene kifogása, hanem megadja, amit vá­lasztottunk. A mennyország pokol lehet annak, aki nem akar ott lenni.

Bár Isten ítélete néha magyarázatul szolgál a szenvedésre, sok más lehetőséget is figyelembe kell vennünk. Az ember fe­lelős azért, hogy a bűn és a halál megjelent a világmindenség­ben. Nem szabad elfelednünk, hogy az ember gonosztette fele­lős a világ mai nyomorúságának és szenvedésének nagy részé­ért. Egy építkezésnél elkövetett hanyagság néha az épület összedőléséhez vezet egy viharban, halált és sérüléseket okoz­va. Hány emberéletet kioltott az ittas vezetésből eredő gyilkos­ság. A hamisság, hazugság, lopás és önzés, amik oly jellemző­ek mai társadalmunkra, mind a szenvedés keserű termését aratják. De ezért nem vádolhatjuk Istent! Gondoljunk mindarra a gyötrelemre, amely az emberi gonoszságból ered - meglepő, hogy mennyi szenvedés forrása ez!

Az ember azonban nincs egyedül ezen a bolygón. Isten el­lenség jelenlétéről beszél. Különböző formákban jelenik meg -halljuk -, az alkalomnak megfelelően. Megjelenhet fénylő an­gyalként vagy üvöltő oroszlánként, a körülményektől, vala­mint céljától függően. A neve: Sátán. Neki engedte meg Isten, hogy szenvedést okozzon Jóbnak. A jó mag és a konkoly pél­dázatában Jézus így magyarázza a magvető termésének el­pusztulását: „Ellenség tette ezt!" (Mt 13,28). A Sátán nagy örö­möt talál Isten teremtményének elpusztításában, és a szenve­dés és kín okozásában. Isten átenged neki bizonyos hatalmat, de nem érintheti azt, aki szoros kapcsolatban van Istennel. „Álljatok ellene az ördögnek, és elfut tőletek" (Jak 4,7) - bizto­sít bennünket. Mindamellett, a világ sok mostani baja és szen­vedése írható a Sátán számlájára.

Arra a kérdésre, hogy miért ad Isten hatalmat a Sátánnak szenvedés okozására, megtalálhatjuk a választ Robinson Cru­soe válaszában, amit Péntek nevű emberének adott: „Nos -mondja Péntek -, azt mondod, hogy Isten olyan erős, olyan nagy; nincs akkora ereje és hatalma, mint a gonosznak?" - „De igen, de igen - mondom -; Péntek, Isten sokkal erősebb, mint a Sátán." „De ha Isten sokkal erősebb, sokkal hatalmasabb, mint a Sátán, miért nem öli meg Isten a Sátánt, hogy ne tehes­sen több rosszat?" „Azt is kérdezhetnéd - feleli Crusoe meg­fontoltan -, miért nem öl meg Isten téged és engem, amikor olyan rosszat teszünk, amivel megbántjuk?"

Amikor a fájdalomról és szenvedésről elmélkedünk, legyen az fizikai vagy lelki, egy másik fontos szempontot kell szem előtt tartanunk. Isten nem távoli, közönyös, érzéketlen hatal­masság, aki messze eltávolodott népétől és annak szenvedései­től, ő nemcsak tud a szenvedésről - érzi is. Soha nem jut el hozzánk fájdalom és szenvedés úgy, hogy először ne ment vol­na át Isten szívén és kezén. Bármennyire szenvedünk, emlé­keznünk kellene rá, hogy Isten a nagy szenvedő. Vigasztalóak Ézsaiás próféta Krisztus szenvedését megjövendölő szavai: „Megvetett volt, és emberektől elhagyatott, fájdalmak férfia, betegség ismerője" (Ézs 53,3). A Zsidókhoz írott levél szerzője figyelmeztet bennünket: „Mivel maga is kísértést szenvedett, tud segíteni azokon, akik kísértésbe esnek" (Zsid 2,18). És: „Mert nem olyan főpapunk van, aki ne tudna megindulni erő­telenségeinken, hanem olyan, aki hozzánk hasonlóan kísértést szenvedett mindenben, kivéve a bűnt" (Zsid 4,15).

A rossz és a szenvedés minden idők mélyen gyökerező problémája. Korunkban egyre égetőbb lesz, „a bomba" megje­lenésével. Nem könnyű a válasz, és nem a miénk az utolsó szó. Vannak azonban nyomra vezető jelek.

Először is, ahogy J. B. Phillips megfogalmazta: „A rossz a szabad akarat kockázatos adománya."

Isten teremthetett volna bennünket gépeknek, de ezzel meg­fosztott volna az annyira értékes választási szabadságunktól, és megszűntünk volna emberek lenni. A szabad választásnak a rossz irányában való gyakorlása - amit az ember „elbukásá­nak" nevezünk - az alapvető oka a világban lévő szenvedés­nek és gonosznak. Az ember felelőssége ez, nem az Istené. Ő megállíthatná, de ezzel tönkretenne mindannyiunkat. Érdemes megjegyezni, hogy „az igazi keresztyénség teljes lényege nem a választani tudó emberi képességgel való szembenállásban van, hanem egy olyan kész akaratnak a megteremtésében, mely inkább választja a jót, mint a gonoszt."4

Hacsak nem minden jelentőség nélküli a világegyetem, min­den egyes személyiség hatással van másokra. Senki sem sziget. Különben sakkjátszmához hasonlítana, melyben minden húzás után változnának a szabályok. Az életnek nem lenne jelentősé­ge.

Másodszor, a világban lévő szenvedések jő része közvetle­nül az emberek gonosz választásában gyökerezik. Teljesen egyértelmű ez, amikor egy bandita megöl valakit. Néha kevés­bé nyilvánvaló, és közvetettebb, mint például amikor egy kor­mányban vagy egy üzleti ügyben ínséget okozó, áruló döntést hoznak, de a természeti katasztrófák következményei is néha összefüggésbe hozhatók olyan emberi vétséggel, hogy elmu­lasztják a figyelmeztetést a szökőárak, vulkánkitörések, árvizek stb. veszélyére.

 Harmadszor, némely - de nem minden - szenvedést Isten ítéletként és büntetésként enged meg. Ez olyan lehetőség, me­lyet mindig tekintetbe kell vennünk. Az ilyen szenvedést Isten rendszerint a gyógyulás és jellemformálás céljából engedi meg, és azok, akik tetteik következményeként hordoznak szenve­dést, rendszerint tudják is.

Negyedszer, Istennek engesztelhetetlen ellensége van a Sá­tánban, aki szabadon műveli gonosz tetteit Isten utolsó ítéleté­ig. Hogy a világban a gonosz hatalma erősebb, mint maga az ember, az nyilvánvaló a kijelentésből és a tapasztalatból.

Ötödször, Isten maga a nagy szenvedő, és teljes mértékben találkozott a gonosszal, amikor odaadta a Fiát, Jézus Krisztust. A gonosz következménye az örökkévalóság számára örökre el­tűnt; a bűn megbocsáttatott, és mi új életet kapunk, hatalmat arra, hogy a jót válasszuk, amikor elfogadjuk az Úr Jézus Krisz­tust.

A hit legnagyobb nehézsége talán az, hogy elhiggyük, hogy Isten jó. Olyan sok minden van, amit ha elszigetelten nézünk, az ellenkezőjéről akar meggyőzni. A hamburgi Helmut Thie-lecke rámutat, hogy ha egy szövet szerkezetét mikroszkópon át nézzük, akkor a középen tisztának, a széleknél homályosnak látjuk. De tudjuk, hogy a szélek is tiszták, éppen úgy, mint a közepe. Az élet szerinte olyan, mint egy szövet szerkezete. Sok homályos széle van, sok esemény és körülmény, amelyeket nem értünk. De azzal a világossággal kell értelmeznünk a ho­mályosságot, ami a középpontban van - és ez Krisztus kereszt­je. Nem kényszerülünk arra, hogy elszigetelt, apró adatokból találgassuk Isten jóságát. Isten egyértelműen megmutatta ne­künk jellemét a kereszttel. „Aki tulajdon Fiát nem kímélte, ha­nem mindnyájunkért odaadta, hogyne ajándékozna nekünk vele együtt mindent?" (Róm 8,32).

Isten sohasem kéri tőlünk, hogy megértsük; csak bíznunk kell benne, ugyanúgy, mint ahogy gyermekünktől azt kérjük, hogy csak bízzon szeretetünkben, bár nem képes megérteni és méltányolni, hogy orvoshoz visszük.

Békességet akkor találunk, ha felismerjük, hogy az életnek és Isten akaratának nagy szőnyegében csak néhány fonalat va­gyunk képesek meglátni, és nincs teljes képünk.

Ha ezt megértjük, megerősíthetjük nyugodt megkönnyebbü­léssel és örömmel, hogy „Akik Istent szeretik, azoknak minden javukra szolgál, azoknak, akiket elhatározása szerint elhívott."

Néha inkább a szenvedésre adott válaszunk, mintsem maga a szenvedés az, ami meghatározza, hogy megtapasztalásunk áldásos-e vagy romboló. Ugyanaz a nap megolvasztja a vajat és megkeményíti az agyagot.

Ha Isten segítségével az egész életet az Isten szeretetébe ve­tett hit lencséjén át tudjuk nézni, akkor Habakuk prófétával együtt állíthatjuk: „Mert a fügefák nem fognak virágozni, a szőlőtőkéken nem lesz gyümölcs. Hiányozni fog az olajfák ter­mése, a kertek sem teremnek ennivalót. Kivész a juh az akol­ból, és nem lesz marha az istállókban. De én vigadozni fogok az Úr előtt, örvendezek szabadító Istenem előtt" (Hab 3,17.18).

(részlet a Tudd, hogy miért hiszel c. könyvből)