Skip to main content

Ítélkezés

- Már miért viccelnék? Egészen biztos, hogy sokan vannak ott, ahonnan jöttél, akikről úgy gondolod, hogy megérdemlik az ítéletet. Lennie kell legalább néhány embernek, aki felelős azért, hogy ennyire sok a fájdalom és a szenvedés. Mit gondolsz azokról a mohó és kapzsi emberekről, akik a világ szegényei rovására gya­rapodnak? Mi a helyzet azokkal, akik feláldozzák gyermekeiket a háború érdekében? És mit gondolsz azokról a férfiakról, akik verik a feleségüket, Mackenzie? Vagy azokról az apákról, akiknek nincs más okuk, hogy verjék a fiaikat, mint hogy enyhítsék saját szenve­désüket? Nem érdemelnek ezek ítéletet, Mackenzie?!

Mack érezte feldolgozatlan haragjának mélységét, ahogy dü­höngő áradatként tódult fel bensejében. Belesüppedt a székbe, és próbálta megőrizni az önuralmát az elméjére rontó emlékképek nyomásával szemben, de érezte, hogy egyre kevésbé ura a hely­zetnek. A gyomra görcsbe rándult, ahogy kezét ökölbe szorította, légzése pedig egyre zihálóbb lett.

- És mi van azzal az emberrel, aki ártatlan kislányokra vadá­szik? Mit gondolsz róla, Mackenzie? Bűnös ez az ember? El kellene ítélni?

- Igen! - sikoltotta Mack. - Pokolra vele!

- Ő a hibás a téged ért veszteségért?

- Igen!

- És mit gondolsz ennek az embernek az apjáról, aki ilyen szörnyeteget nevelt a fiából? Ő is bűnös?

- Igen, ő is!

- Milyen messzire kell visszamennünk, Mackenzie? Ez a bű­nös örökség egészen Ádámig visszavezethető. Mi van akkor vele? De miért is állnánk meg itt?! Mi a helyzet Istennel? Isten indította útjára ezt az ügyet. Akkor Isten a hibás?

Mackkel megfordult a világ. Egyáltalán nem érezte magát bí­rónak, sokkal inkább vádlottnak.

Az asszony hajthatatlan volt: - Nem ennél a pontnál akad­tál el, Mackenzie? Nem ez az, ami A Nagy Szomorúságot élteti? Hogy Istenben nem lehet megbízni? Biztos vagyok benne, hogy egy olyan apa, mint te, meg tudja ítélni az Atyát.

Mack haragja heves lángként lobbant fel. Vissza akart vágni, de a nőnek igaza volt, és ezt értelmetlen lett volna tagadni. A nő folytatta: - Hát nem épp emiatt panaszkodsz, Mackenzie? Hogy Isten cserbenhagyott téged és Missyt? Hogy Isten már a Teremtés előtt tudta, hogy eljön a nap, amikor a te drága Missydet brutálisan megölik, és mégis 'elkövette' a teremtést? Aztán pedig megengedte, hogy ez az elfajzott szörnyeteg kiragadja őt a te szerető karjaid­ból, pedig meg tudta volna akadályozni. Akkor nem Isten a hibás, Mackenzie?!

Mack a padlót bámulta, a feltoluló emlékképek össze-vissza rángatták az érzelmeit. Végül kimondta, hangosabban, mint sze­rette volna, ujját pedig egyenesen az asszonyra szegezte:

- De! Isten a hibás! - A vád ott lebegett a teremben, amint a bírói kalapács lecsapott Mack szívében.

- Akkor, - szólt az asszony ellentmondást nem tűrő hangon -, ha ilyen könnyen ítéletet tudsz mondani Isten felett, akkor egészen biztosan meg tudod ítélni az egész világot is. - Szenvtelen hangon beszélt. - Akkor most válaszd ki két gyermekedet, akik Istennel tölthetik az örökkévalóságot, amikor megjelenik az új ég és az új föld! De csak kettőt.

- Micsoda?! - fortyant fel Mack, és hitetlenkedve fordult a nő felé.

- És ki kell választanod hármat a gyermekeid közül, hogy az örökkévalóságot a pokolban töltsék.

Mack képtelen volt elhinni, amit hallott, és kezdett újból pá­nikba esni.

- Mackenzie! - A nő hangja most ugyanolyan nyugodt és csodálatos volt, mint amikor először hallotta azt. - Én most csak azt kérem tőled, hogy tegyél meg valamit, amit hited szerint Isten tesz. Ő ismer mindenkit, aki valaha is megfogant, méghozzá sok­kal mélyebben és teljesebben ismeri őket, mint ahogy te a saját gyermekeidet valaha is ismerni fogod. Ő mindegyiket az ő lényük ismeretének megfelelően szereti. A te hited szerint Ő legtöbbjüket egy gyötrelmes örökkévalóságra ítéli, távol az Ő jelenlététől, szere­tetétől pedig elszakítva. Így van, Mackenzie?

- Azt hiszem, igen. Csak hát ezt így még soha nem gondoltam végig. - A döbbenettől szinte akadozott a nyelve. - Egyszerűen csak elfogadtam, hogy Isten képes ezt megtenni. A pokol, mint beszédtéma mindig nagyon elméleti volt számomra; nem olyan emberekről szólt, akik igazán érdekeltek... - Mack tétovázott, mert ráeszmélt, hogy amit kimondani készül, az meglehetősen otrombán hangzik -, ...nem olyan emberekről szólt, akik igazán érdekeltek.

- Akkor tehát azt feltételezed, hogy Isten ezt minden gond nélkül megteszi, te bezzeg képtelen vagy rá? Akkor lássuk, Mac­kenzie! Öt gyermeked közül melyik az a három, akit pokolra ítélsz? Jelenleg Katie hadakozik ellened leginkább. Durván bánik veled, és bántó kijelentéseket vág a fejedhez. Talán ő az első és leglogiku­sabb választás. Hogyan döntesz Katie-ről? Te vagy a bíró, Macken­zie, és neked kell döntened.

- Nem akarok a bíró lenni - mondta Mack, és felállt. Az agya sebesen pörgött. Kizárt dolog, hogy ez most a valóság, ami vele történik! Hogy kérhetné tőle Isten, hogy válasszon a saját gyer­mekei között? Az lehetetlen, hogy ő Katie-t, vagy bármelyik gyer­mekét - csak azért, mert vétett ellene - egy örökkévalóságra a pokolra küldje. Még akkor sem tenné ezt, ha Katie, Josh vagy Ty­ler valami szörnyű bűncselekményt követne el. Képtelen lenne rá! Számára ez az egész nem a gyermekei teljesítményéről szólt; itt az irántuk való szeretetéről volt szó.

- Én erre képtelen vagyok! - szólt, szinte suttogva.

- Meg kell tenned! - ismételte meg a nő.

- Nem tudom megtenni! - mondta hangosabban és szenve­délyesebben.

- Meg kell tenned - mondta újra, már lágyabb hangon.

- Én... ezt... nem... fogom... megtenni!!! - üvöltötte Mack, és érezte, hogy felforr benne a vér.

- Meg kell tenned - suttogta az asszony.

- Nem tudom! Nem tudom! Nem fogom megtenni! - sikol­totta, és most már nem tudott uralkodni szavai és érzelmei fölött. A nő állt, és várt, és közben nézte őt. Végül Mack könyörgő te­kintettel ránézett: - Nem mehetnék inkább én? Ha mindenáron szükséged van valakire, akit egy örökkévalóságon át gyötörhetsz, akkor majd megyek én helyettük. Ez megfelel? Megtehetem ezt?! - Lerogyott az asszony lábai elé, és most már sírva könyörgött: -Kérlek, hadd menjek én a gyermekeim helyett! Kérlek! Örömmel megtenném...! Könyörögve kérlek... Engedd meg, kérlek!

- Mackenzie! Mackenzie! - suttogta az asszony, és szavai úgy hatottak Mackre, mint hűsítő víz fröccsenése egy kegyetlenül for­ró napon. Kezei gyengéden érintették Mack arcát, miközben talp­ra segítette őt. Ahogy patakzó könnyei közt ránézett, látta, hogy a mosolya sugárzó. - Most pontosan úgy beszélsz, mint Jézus. He­lyes ítéletet hoztál, Mackenzie. Nagyon büszke vagyok rád!

- De hiszen én semmiféle ítéletet nem hoztam! - próbálkozott Mack zavarában.

- Dehogynem! Úgy döntöttél, hogy méltók a szeretetre, még akkor is, ha ezért mindent fel kell áldoznod. Ez az, ahogy Jézus szeret.

 

(részlet A Viskó c. könyvből)