Skip to main content

  Egy szombat reggel egy kisfiú a homokozójában játszott. Ott volt nála egy doboznyi autója és teherkocsija, a műanyagvedre és egy fényes, piros műanyag lapát.
  Ahogy  utakat  épített,  és  alagutakat  ásott  a  puha  homokban,  talált  egy  nagy  követ  a homokozó közepén. A fiúcska körülásta a követ, és így sikerült kiszabadítania a homokból. Nem csekély vesződséggel nyomta-taszigálta a követ a lábával. (A fiúcska nagyon kicsi volt, a kő meg nagyon nagy.) Amikor a homokozóláda  falához ért a kővel, azt látta, hogy nem tudja átgurítani rajta.
  A kisfiú csak tolta, nyomta, és a lapáttal feszítve emelte, de valahányszor azt gondolta, hogy előbbre  jutott,  a  kő  megbillent,  és  visszaesett  a homokozóba.  A  kisfiú  morgott,  küszködött, taszította,  lökte  -  de  csak  annyit  ért  el,  hogy  a  kő  visszagurult,  és meghorzsolta  pufók  ujjait.
  Végül csalódottságában sírva fakadt.
  Közben  édesapja  a  nappali  ablakából  követte  az  események  alakulását.  Ahogy  eleredtek  a könnyek, egy óriási árnyék vetődött a homokozóban a sírdogáló kisfiúra. A  fiúcska édesapja volt az. Szelíden, de határozottan kérdezte:
-  Fiam, miért nem vetettél be minden rendelkezésedre álló erőt?
A kisfiú megsemmisülten zokogta:
-  De hát azt csináltam, apa, hát azt csináltam! Minden erőmet beleadtam!
-  Nem,  fiam  - helyesbített az apa kedvesen.  - Nem adtad bele minden erődet. Nem kértél meg engem.
Azzal az édesapa lehajolt, megragadta a követ, és kirakta a homokozóból.


Neked  vannak-e  „kövek"  az  életedben,  amelyeket  ki  kellene  venni?  Azt  tapasztalod,  hogy egyedül nem vagy képes felemelni azokat? Istenhez mindig odafordulhatunk, és Ő kész megadni nekünk  azt  az  erőt,  amire  szükségünk  van  az  akadályok  leküzdéséhez  és  ahhoz,  hogy  nagy dolgokat vigyünk véghez  őérte.  „Isten a mi oltalmunk és erősségünk, mindig biztos  segítség a nyomorúságban" (Zsolt 46,2).