Skip to main content

Isten tág teret nyit lépéseink előtt

Amikor keresztény ember módjára döntünk, akkor nem pusztán a valóság értelmes és józan szemléléséről van szó. Azt szeretnénk megtudni, mi velünk Isten szándéka, kutatjuk a miénkkel gyakran nem egyező akaratát. Főleg az imában nyílik erre módunk, s általa növekszik lelkünk ereje és bizodalma. Bár saját gondolataink gyakran nem mentesek a kétségektől, tudjuk, hogy Valaki kísér és vezet minket. Ez a bizalom hatja át, vezeti és erősíti értelmes gondolatainkat.

De hogyan kapcsolódnak bensőleg egymáshoz az értelem és az Istenbe vetett bizalom, mint erő? Mikor tekinthető értelmesnek és elég okosnak is egy olyan döntés, amelyet az Isten vezetésére alapozott bizalom jellemez? S ha megfordítjuk: Mikor nevezhetjük józan gondolatainkat elég bizalomtelinek? Mikor számolunk kellő mértékben Isten segítségével? Találóan fejezi ki e két képesség egymáshoz való viszonyát az a 18. századbeli mondás, amellyel a kegyelem teológiáját próbálta összefoglalni Szent Ignác: Úgy bízzál Istenben, mintha a cselekvés sikere teljesen tőled függne és egyáltalán nem Istentől; mégis úgy vesd latba minden erőfeszítésedet, mintha te semmit sem tennél, hanem mindent egyedül Isten."

Az Istenbe vetett bizalom nem áll ellentétben a saját akaratunktól és képességeinktől függő teljesítménnyel. Sőt ellenkezőleg: ez teszi lehetővé, hogy rendelkezzünk erőinkkel és bátran szembenézzünk a szükséges döntéssel. Ez tesz képessé, hogy tudatosan és felelősséggel kezünkbe vegyük a könyvet, füzetet. Kérhetünk Istentől kedvező szelet, de a vitorlákat magunknak kell kifeszíteni. Ugyanis nem az a helyes gondolkodás, hogy bár Isten vezet minket, mi magunk is tehetünk valamit, hanem az, hogy azért tudunk és kell törődnünk a jövőnkkel, mert Isten vezet, és mi megbízunk benne. Ahogy a közmondás is alátámasztja: Segíts magadon, s az Isten is megsegít! Isten nem veszi le rólunk a felelősséget. Gondot visel saját tervünkre, de olyan helyzetbe hoz, hogy jövőnket magunk alakíthassuk. Isten nem pórázon vezet minket, hogy kézben tartson, hanem szélesre tárja előttünk a kaput: „Lépteim alá széles utat adtál, lábam nem botladozott" (18. zsoltár, 37); „Kivezetett a szabadba, szabadulást hozott, mert szeretett." (18. zsoltár; 20)

 

(részlet az Útkeresés c.könyvből)