Skip to main content

Különbözik-e a keresztyénség más vallásoktól?

Ha valaki kapcsolatba kerül emberekkel, és megismeri vallásos hitüket, természetszerűleg merül fel a kérdés, hogy vajon a keresztyénség egyedülálló-e a világval­lások között. Vagy csak egyik változata az összes vallást foglal­koztató alapkérdésnek? Másképpen fogalmazva: „Az igaz mo­hamedán, buddhista, hindu vagy zsidó nem ugyanazt az Istent imádja-e, mint mi, csak más néven?" Vagy, egészen nyíltan: „Jézus Krisztus az egyedüli út-e Istenhez?"

A kérdés megválaszolásánál rendkívül fontos, hogy meg­fosszuk rejtett érzelmi tartalmától. Ha egy keresztyén azt állít­ja, hogy Jézus Krisztus az egyedüli út Istenhez, és hogy rajta kívül nincs üdvösség, akkor azt a benyomást kelti, hogy jobb mindenki másnál. Vannak, akik úgy tekintik a keresztyéneket, mint akik egy vakbuzgó klubot alakítottak, amely olyan testvé­riséghez hasonlít, mely a faji elkülönülésen alapszik. Ha a ke­resztyénség csak kicsit lenne kevésbé elvakult - gondolják ezek -, akkor javasolnák, hogy változtassák meg a tagsági szabály­zatot, és keresztyének esetében fogadjanak be bárkit, aki hisz Istenben. „Miért kell Jézus Krisztust belekeverni?" - kérdezik tőlünk gyakran. „Miért nem tudunk megegyezni az Istent ille­tően?" Ez vezet el bennünket az alapkérdéshez.

A keresztyének azt állítják, hogy Jézus Krisztus az egyetlen út Istenhez, mivel a Szentírás ezt mondja: „És nincsen üdvös­ség senki másban, mert nem is adatott az embereknek az ég alatt más név, amely által üdvözülhetnénk" (Csel 4,12). Ezt hi­szik a keresztyének, nem azért, mert szabályukká tették, ha­nem mert Jézus tanította: „Én vagyok az út, az igazság és az élet, senki sem mehet az Atyához, csakis énáltalam" (Jn 14,6). A keresztyén nem lehet hűséges Urához, ha bármi mást állít. Szembekerül az igazság problémájával. Mivel Jézus Krisztus maga jelenti ki magát, akkor magának Istennek a hiteles szavát bírjuk ebben a kérdésben. Ha Ő Isten, és nincs más Megváltó, akkor nyilván Ő az egyetlen út Istenhez. A keresztyének ezt a tényt nem változtathatják meg sem határozattal, sem semmi mással.

Vannak törvények, melyek megszegéséért a büntetést a tár­sadalom határozza meg. Vannak más törvények, melyekre ez nem így érvényes. Például piros lámpánál való áthajtásért a büntetést a társadalom szabja meg. Nem magából a cselek­ményből ered. A büntetés lehetne 25 dollár, vagy 5 dollár, vagy teljesen eltörölhető.

A nehézkedési erő törvényének megszegésénél a megtorlást nem a társadalom szabja meg. Az emberek egyhangúlag meg­szavazhatnák a gravitáció törvényének felfüggesztését egy órá­ra, ám józan eszének birtokában senki sem ugrana le a tetőről, hogy kipróbálja! Nem, ennek a törvénynek a megszegéséért a büntetés magából a cselekedetből következik.

Ahogy vannak megváltoztathatatlan fizikai törvények, ugyanúgy vannak elidegeníthetetlen szellemi törvények is. Ilyen az Isten kinyilatkoztatása önmagáról Krisztusban. Egy másik: Krisztus halála, mint az ember Istennel való megbékélé­sének egyetlen eszköze.

Krisztus kizárólagosságának hirdetésekor egy keresztyénnek sincs joga magasabbrendűséget feltételezni magáról. Bűnösként beszélhet, akit a kegyelem mentett meg. Ahogy a ceyloni D. T. Niles olyan szépen fogalmazza meg: „Az evangéliumhirdetés nem más, mint hogy az egyik koldus elmondja a másiknak, hogy hol található élelem."

Az érzelmi bomba hatástalanítása után lényeges, hogy a va­lóság fontos kérdéséhez nyúljunk. Az, hogy őszintén hiszünk valamit, még nem teszi azt valósággá. Ezt bárki tanúsíthatja, akivel valaha is előfordult, hogy a sötétben rossz üveget vett ki az orvosságos szekrényből. A hit nem áll afölött, amiben hi­szünk, függetlenül attól, hogy milyen őszinte vagy milyen erős az a hit. Egy nővér ezüstnitrát helyett karbolsavat tesz nagyon őszinte szándékkal egy újszülött szemébe, őszintesége nem menti meg a csecsemőt a vakságtól.

Ugyanezek az elvek érvényesek a szellemi dolgokra. Az, hogy hiszünk valamit, nem teszi azt a dolgot valóságosabbá, mint ahogy a valóság el nem hivése nem tesz valamit hamissá. A tények tények, tekintet nélkül az ember velük szemben tanú­sított magatartására. Vallási dolgokban mindig ez az alapvető kérdés: „Igaz-e?"

Vegyük például Jézus Krisztus istenségének, halálának és feltámadásának tényét. A keresztyénség állítja ezeket a ténye­ket, mint üzenetének lényegét. Az iszlám viszont tagadja Krisztus istenségét, halálát és feltámadását. Ezeknek a nézetek­nek, melyek ezen a nagyon lényeges ponton egymásnak köl­csönösen ellentmondanak, az egyike téves. Nem lehetnek egy­idejűleg igazak, akármilyen őszintén hiszi is akármennyi em­ber mindkettőt.

Sok mindent beszélnek a világvallások hasonlóságáról. So­kan azt tételezik fel, hogy a többi vallás alapjában véve ugyan­az, ugyanazokkal a kijelentésekkel és lényegében ugyanazok­kal a cselekedetekkel, amiket a keresztyénség tesz, csak kissé más kifejezésekkel.

Bár vannak hasonlóságok, a különbözőségek mégis súlyo­sabbak, és sokkal nagyobbak, mint a hasonlóságok.

Az egyik hasonlóság az „Aranyszabály" lényege, melyet majdnem minden vallás tartalmaz. Konfucius óta ismerjük kü­lönböző formákban azt a kijelentést, hogy az embernek úgy kell cselekednie a másik irányában, mint ahogy a másiktól el­várná, hogy vele cselekedjen. Sokan tévesen úgy vélik, hogy ez a keresztyénség lényege. De ha Jézus csak ezt tette volna, hogy nekünk adta a Hegyi Beszédet és az Aranyszabályt, akkor va­lójában növelte volna elesettségünket. Amint már láttuk, az Aranyszabály Konfucius óta létezett. Az ember problémája so­ha nem az volt, hogy nem tudta, hogy mit kell tennie, hanem inkább az, hogy nincs ereje azt tenni, amiről pedig tudja, hogy tennie kellene.

Krisztus emelte az etikai színvonalat, és így növelte a köve­telményeket. Ez önmagában az elveszettségünket fokozza. De ez nem minden, amit Krisztus tett, és ez a fő különbség a ke­resztyénség és más vallások között. Krisztus felkínálja nekünk erejét ahhoz, hogy úgy éljünk, ahogy kellene élnünk. Bűnbo­csánatot, megtisztulást és a saját erejét adja nekünk, mindezt ajándékként. Kibékít bennünket Istennel. Valami olyat tesz ér­tünk, amit mi nem tudunk megtenni önmagunkért.

Minden más vallási rendszer lényegében egy „csináld ma­gad" javaslat. Kövesd ezt az életmódot, mondják, és meg fo­god nyerni Isten kegyét, és esetleg eléred az üdvözülést. Bizo­nyos értelemben a többi vallás hasonló a vízben fuldoklónak adott úszási utasításokhoz. A keresztyénség viszont életmeg­tartó.

D. T. Niles azt is megjegyzi, hogy más vallásokban a jó cse­lekedetek „valamiért" vannak. A keresztyénségben valami „mi­att". Más vallásokban a jótétemények olyan eszközök, melyek segítségével remélheti valaki az üdvösség megszerzését. A ke­resztyénségben az üdvösséget Krisztus bevégzett munkájának ajándékaként kapjuk; a „valami miatt"-i jó cselekedetek Isten parancsoló szeretetévé válnak. Vagy, ahogy másvalaki megfo­galmazta: A többi vallás: „tedd", a keresztyénség: „el van vé­gezve".

A keresztyénség az, amit Isten tett az ember megkeresésére és megsegítésére. A többi vallás az Istent kereső és érte küzdő ember ügye.

E mélyen gyökerező különbözőség folytán egyedül a ke­resztyénség kínálja fel az üdvözülés bizonyosságát. Mivel az üdvösségünk annak függvénye, amit Isten tett értünk és adott nekünk, Pál apostol csodálatos bizonyosságával mondhatjuk el: „Inkább szeretnék kiköltözni a testből, és hazaköltözni az Úrhoz" (2Kor 5,8).

A „teljesítmény"-vallásokban azonban lehetetlen bizonyos­ságot kapni. Mikor tudod meg, hogy elegendő jó cselekedetet végeztél-e? Soha nem tudod, és soha nem is tudhatod. A félelem megmarad, mert az üdvösségre nincs bizonyosság.

Abban, hogy mi az üdvösség, és hogy milyen irányban tar­tunk, a világvallások teljesen különböznek a keresztyénségtől.

A buddhizmusban például a végső cél a „nirvána", a teljes megsemmisülés, azaz a vágy kioltása. Buddha tanítása szerint minden kín és szenvedés a vágyból származik. Ha valaki le tudja győzni ezt a vágyat, a Megvilágosodás Nyolcszoros Ös­vényét követve, akkor eléri a nirvánát, ami a tökéletes semmi. Hasonlatos ez a gyertyaláng kioltásához. Feltételezésük szerint ez történik az élettel és a tudattal, amikor valaki eljutott a nir­vánához.

A hinduizmusban szintén a nirvána a végső cél, de ennek a kifejezésnek itt más a jelentése. A nirvána utólagos egyesülés a

Brahmával, a világegyetem mindent átható erejével, a hinduk istenével. Ez a gyakorlat hasonlatos ahhoz, mint amikor egy vízcsepp visszatér az óceánba. A személyiség elveszett az „Is­tennel" való egyesülésben, de a buddhizmus tökéletes önmeg­semmisülése nélkül. A hinduizmusban a nirvana a születés, az élet, a halál és az újraszületés folyamatos ciklusán át érhető el. Amint egy állat, rovar vagy ember meghal, rögtön újraszületik egy másik formában. Hogy valaki feljebb vagy lejjebb kerül-e az életskálán, az leélt életének erkölcsi minőségétől függ. Ha az élete jó volt, akkor feljebb kerül a skálán, több örömmel és kevesebb szenvedéssel. Ha valaki rosszul élte az életet, lefelé megy a skálán a szenvedésbe és szegénységbe. Ha elég rossz volt, nem emberi lényként születik újra, hanem állatként vagy rovarként. Ezt a törvényt, miszerint a mostani élet gyü­mölcsének learatása a következő életben történik, a Karma tör­vényének nevezik. Ez megmagyarázza, hogy miért nem ölnek meg a hinduk még egy rovart sem, nem beszélve a szent te­hénről, bár ezek a tilalmak súlyos higiéniai és közegészségügyi problémákat okoznak. Ami nekünk, a nyugati világnak külö­nösnek, furcsának, sőt groteszknek tűnik, annak nagyon vilá­gos értelme van a hindu számára, és a mi számunkra is, ha egyszer megértjük az ő gondolkodásukat.

Az iszlámban a menny a bor, asszonyok és a dal paradicso­ma. Ezt olyan élettel lehet elnyerni, amelyben - irónikus mó­don - tartózkodik az ember azoktól a dolgoktól, amelyekkel megjutalmazzák a paradicsomban. Ezen az önmegtartóztatáson túl követni kell az Iszlám Öt Oszlopát: ismételni kell a krédót, el kell zarándokolni Mekkába, alamizsnát kell adni a szegé­nyeknek, naponta ötször kell imádkozni, és meg kell tartani a Ramadan hónapjának böjtjét.

Ismét hiányzik a bizonyosság lehetősége. Gyakran megkér­deztem hindukat, mohamedánokat és buddhistákat, hogy ha meghalnának, elnyernék-e a nirvánát vagy a paradicsomot. Eddig még egyetlen igenlő választ sem kaptam. Inkább életük tökéletlenségére hivatkoztak, mely akadálya ennek a megvaló­sulásnak. Az ő vallásos rendszereikben nincs bizonyosság, mert az üdvösség attól függ, hogy az egyén elég érdemet szer­zett-e.

Még az Isten alapvető fogalma is - mellyel kapcsolatban van olyan állítás, hogy meg kell egyeznünk -, nagy különbö­zőségeket tár fel. Aki azt mondja, hogy minden istenhívő egye­sülhet - függetlenül attól, hogy milyennek ismeri Istent -, elfe­lejti, hogy az Isten kifejezés semmit sem jelent, ha a meghatá­rozásától eltekintünk.

Buddha, a néphit ellenére, sohasem állította magáról, hogy isten. Valójában szabadgondolkodó volt abban az egész kér­désben, hogy egyáltalán létezik-e Isten. Ha létezne, tanította Buddha nyomatékosan, nem tudna segíteni a megvilágosodás elnyerésében. Mindenkinek magának kell ezért megdolgoznia.

A hinduk panteisztikusak. „A „pan" szó azt jelenti: összes, és a „teisztikus" Istent jelent. A hinduk azt hiszik, bogy Isten és a világmindenség azonos. A „maya" elmélet gondolkodásuk középpontja. A maya azt jelenti, hogy az anyagi világ csak el­képzelés, és hogy a valóság szellemi és láthatatlan. A Brahma személytelen, a világegyetem mindenen uralkodó ereje, és az ember végcélja az, hogy újra egyesüljön ezzel az „Istennel" a nirvánában. A buddhizmus szintén azt tanítja, hogy az anyagi világ csak képzelet. Könnyen belátható, hogy miért keresztyé­nek révén született meg a modern tudomány, akik a személyes Istenben és az elrendezett világegyetemben hisznek. A keleti fi­lozófia szemlélete nem kedvez a tudományok fejlődésének. Vi­lágos, hogy a legtöbb tudományos haladás miért Nyugatról jött inkább, mint Keletről. Miért végezne valaki kutatást, ha szerinte az anyagi világ csak látszat?

Az iszlám és a zsidó vallás Istene sokkal közelebb áll a ke­resztyénséghez. Ezekben Isten személyes vagy természetfeletti, vagy független a teremtménytől. Valóban közel kerülhetnénk egymáshoz azokkal, akik Istenben személyes értelemben hisz­nek.

De ha megvizsgáljuk a mohamedán isten-fogalmat - akit a Korán „Allah"-nak nevez -, úgy találjuk, hogy Allah nem Jézus Krisztus Istene és Atyja, hanem inkább, mint minden más eset­ben, az ember saját elképzelésének Istene. Allahról való isme­retünk a Koránból származik, amely Mohamedtől való. Moha­med, hasonlóan Buddhához, és ellentétben Jézus Krisztussal, nem állította magáról istenségét. Azt tanította, hogy csupán Al­lah prófétája. A Korán lapjairól elénk táruló Isten képe olyan, mint aki teljesen eltávolodott az embertől, aki minden cseleke­detében szeszélyes, aki felelős mind a rosszért, mind a jóért, és bizonyára nem az az Isten, aki „úgy szerette... a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz Őbenne, el ne vesszen, ha­nem örök élete legyen" (Jn 3,16). Istennek a teljesen távoli fo­galma emberré válásának gondolatát végképp elfogadhatatlan­ná teszi a mohamedán vallás számára. Hogyan lehetne az ő hatalmas és elérhetetlen istenüknek kapcsolata a bűnös és nyo­morúságos halandó emberrel? Isten Fiának halála a kereszten hasonlóképpen elképzelhetetlen egy mohamedán számára, mi­vel ez azt jelentené, hogy Istent legyőzték teremtményei - ami lehetetlenség a mohamedán vallás számára.

Valamennyi közül a zsidó istenkép áll a legközelebb a ke­resztyénhez. Nem az őáltaluk imádott Istent, az Ószövetség Is­tenét fogadják-e el a keresztyének? Valóban, ebben megegyez­hetnek!

Közelebbi vizsgálat azonban ismét azt mutatja, hogy a zsi­dók nem ismernék el, hogy az ő Istenük volt Jézus Krisztus Atyja. Valójában pontosan ez a kérdés váltott ki olyan elkesere­dett vitát Jézus idejében. Mi elismerjük Istent, mondták Krisz­tusnak, de nem ismerünk el téged, mert ember létedre Isten­nek tetted magad, ami istenkáromlás.

A zsidókkal folytatott egyik beszélgetésben Krisztus megtár­gyalta ezt a kérdést. „Isten a mi Atyánk" - mondták. Jézus ezt mondta nekik: „Ha Isten volna a ti Atyátok, szeretnétek en­gem, mert én az Istentől indultam el, és tőle jövök... Aki az Is­tentől van, hallja az Isten beszédeit; ti azért nem halljátok, mert nem az Istentől valók vagytok" (Jn 8,42.47). Még keményebb szavakkal ezt mondja: „A ti atyátok az ördög, tőle származtok" (44. vers).

A keresztyén missziótörténet számtalan példát tud más iste­neket vagy egy ismeretlen istent követő emberekről. Amikor ezek megkapták Jézus Krisztus igazságának ajándékát, azonnal felismerték, hogy Ő az az igazi Isten, akit kerestek.

Világosan jelenti ki az Írás az egész Ó- és Újszövetségben, hogy az igaz Istenen kívül más istenek imádása az ördögtől származik. „Szellemeknek áldoztak, nem Istennek" (5Móz 32,17), továbbá: „Sőt inkább azt (mondom), hogy amit a pogá­nyok áldoznak, azt démonoknak (ördögöknek) áldozzák, és nem Istennek" (1Kor 10,20).

A világ nagy vallási vezetőivel ellentétben egyedül Krisztus jelent ki magáról istenséget. Valóban nem számít, hogy mit gondol az ember Mohamedről, Buddháról vagy Konfuciusról, mint egyénekről. Követőik tanításaikat hangsúlyozzák. Nem így van Krisztussal, Ő önmagát állította tanításának középpontjába. Ez volt az a központi kérdés, melyet hallgatóinak feltett: „Ki­nek mondotok engem?" Amikor afelől kérdezték, hogy mit kell tenni, hogy Istennek tetsző dolgokat cselekedjünk, Jézus így felelt: „Az az Istennek tetsző dolog, hogy higgyetek abban, akit Ő küldött" (Jn 6,29).

Az Isten kilétének és milyenségének, valamint az üdvösség természetének és elnyerésének kérdésében a keresztyénség gyökeresen eltér a többi világvallástól. Olyan korban élünk, melyben a türelem a kulcsszó. A türelem szót azonban világo­san meg kell érteni. (Az igazság, természeténél fogva, nem tűri meg a tévedést.) Ha kettő meg kettő négy, a végösszeg nem le­het ugyanakkor 23. Ám nem tekinthető valaki türelmetlennek azért, mert nem ért egyet ezzel a válasszal, és fenntartja, hogy egyetlen helyes válasz a négy.

Ugyanez az elv érvényes a hitbeli dolgokra. Türelmesnek kell lennünk más álláspontokkal szemben és tiszteletben kell tartanunk azt a jogot, hogy fenntartsák és hangoztassák néze­tüket. De nem vagyunk kötelesek a türelem nevében egyetér­teni azzal, hogy egyes álláspontok, beleértve a kölcsönösen el­lentmondóakat, egyformán érvényesek.

Nem igaz az, hogy „nem számít, hogy mit hiszel, mindad­dig, amíg hiszed". Ötmillió zsidó Hitler által történt lemészár­lása a faji felsőbbrendűség őszinte szándékán alapult, de vég­zetesen téves volt. Amit hiszünk, annak igaznak kell lennie. Jé­zus Krisztus azt mondta: „Én vagyok az út, a valóság és az élet, senki sem mehet az Atyához, csakis énáltalam" (Jn 14,6). Sok út vezet Krisztushoz, de ha személyes tapasztalatból is­merjük az igazságot (valóságot) és az élő Istent, akkor csak Jé­zus Krisztuson át vezet az egyedüli út Istenhez.

(részlet a Tudd, miért hiszel c. könyvből)