Skip to main content

Keresztény felelősségünk gyermekeink istenképének alakulásában

Fráter Judit:

Keresztény felelősségünk gyermekeink istenképének alakulásában

Jó, szép, igaz, egy az Isten – a mi Atyánk –, aki szeret és az örökkévalóság forrása. Ez a szívünkbe írt, születésünk előtti tudás.

Aztán az életünk során belénk csöpögtetett kétely, rossz tapasztalatok szerzése ezt az ősi tudást elhomályosítja.

Keresztény felelősségünk

Pasztorálpszichológusi gyakorlatom során hallott sok-sok beszélgetésből álljon itt néhány általános példa, és a súlyos defektek megoldási kísérletéből („istenképiség-terápia”) néhány vonás felvillantása.

1. történet:

István (gimnazista) meséli: Mikor elsőáldozó voltam, nagy boldogság töltött el. Tényleg úgy éreztem, hogy a lelkem patyolatfehér lett. Igyekeztem otthon mindenben megfelelni, segíteni. Keresztanyám azt mesélte: ha jót teszek, az égben az angyalok egy arany csillagot rajzolnak a nevem mellé egy nagy könyvbe. Ha azonban rosszat teszek, fekete pontot kapok. Sajnos, követtem el rosszat is. Az iskolában mindig jó tanuló voltam, de egyszer becsúszott egy egyes. Emlékszem: nem mertem hazamenni. Azon töprengtem, miképpen szépítsem a dolgot. Végül azt hazudtam, hogy az egész osztály egyest kapott, mert a tanár begurult. Attól kezdve azt éreztem, hogy lehetek én akármilyen jó tanuló, az a fekete pont már fel van jegyezve. Eleinte igyekeztem kijavítani a dolgokat, még éjjel is tanultam, de soha nem dicsértek meg a szüleim, s a tanáraim se. Természetesnek vették, ha minden jól ment; ha gyengébb voltam, haragosak lettek. Különösen apám eltorzult arcára emlékszem. Lassan rászoktam a hazudozásra. A sok tanulás mellett állandó félelmek gyötörtek, hogy elkárhozom, hiszen ha szüleim, barátaim nem is vesznek észre semmit, Isten mindent lát és feljegyez. – Így alakult Istvánban egy félelemkeltő Isten atyai képe.

Mi lett további sorsa? Az ő története hosszabb, több éves. István elment gyónni, megtisztultnak érezte magát, megkönnyebbült.

Aztán már 18 évesen olyan bűnbe esett, amit nem mert meggyónni. Mit szól a pap? Paráznaság? Kínlódott, alkudozott magával. „Nem is volt bűn, hiszen szerette a másik embert, akivel vétkezett, az is őt, de mégis…” Így forgott önmaga körül, gondját nem tudta megosztani senkivel. Apja szóba sem jöhetett, félt tőle. Ez a körforgás olyan volt, mint egy örvény – lehúzta őt. Egyre mélyebbre süllyedt, alkoholista lett, alkohollal próbálta lelkiismeretét megnyugtatni. Nem ment. Végül öngyilkos lett. Mielőtt a Dunába ugrott, imádkozott: „Istenem, én nem tudok mit kezdeni az életemmel, nem vagyok rá méltó; kérlek, vedd vissza!” És Isten meghallgatta. Mikor teljesen feladta önmagát és semmivé lett, de még halvány reménnyel az Istennek ajánlotta magát, – bár elég furcsán – Isten felemelte. István nem halt meg, mégcsak kórházba sem került, kiúszott a partra. Életösztöne erősebb volt. Tanácstalanság gyötörte. Se élet, se halál?! És ebbe az állapotba robbant bele egy régi barát. Hívta, hogy menjenek el egy összejövetelre. István ebben az állapotban akárhová elment volna. Az összejövetelből semmit sem hallott, csak az rázta meg, mikor az emberek a gyűlés végén felálltak, és megfogták egymás kezét, imádkoztak:

„Istenem, adj lelki békét, annak elfogadására,
amin változtatni nem tudok,
bátorságot, hogy változtassak, amin tudok,
és bölcsességet, hogy felismerjem a különbséget.”

Ugyanolyan lehullott emberek közé került, amilyen ő volt. Istvánt rázta a zokogás, de már nem a kétségbeesés könnyei, hanem a megkönnyebbülés, meghatottság érzése kerítette hatalmába. Lassan-lassan felismerte életében a szerető gondviselő Atyát, és mint a tékozló fiú, boldogan tért haza…

Ma már őszinte, buzgó keresztény.

2. történet:

Titokban keresett meg egy család távoli rokona: „Baj van Eszterrel, mert nyilvános helyeken lop, holott mindene megvan. Ezért mindenki szégyenli őt, »fekete báránynak« tartja az egész család.”

Eszter meséli (20 éves): Én vagyok a legkisebb a családban, apám orvos, édesanyám tanítónő. Nővéreim egyetemre járnak. Én sohasem voltam jó tanuló, de mindig szerettem rajzolni, festeni. Rajztanárom szerint tehetséges voltam. A Képzőművészetire jelentkeztem, pedig a szüleim ellenezték; azt mondták, hogy előbb valami „rendes” foglalkozást válasszak. A felvételire rengeteg rajzot és festményt készítettem, minden erőmet és energiámat megfeszítettem. Az utolsó rostavizsgán estem ki. De nem ez fájt a legjobban, hanem az, hogy a festményeimet nem adták vissza, azok az iskola tulajdonába kerültek. A szüleim enyhén lenéztek. Szerettem volna bizonyítani, hogy én is értékes vagyok. Ezért elhatároztam, hogy megtanulok franciául egy év alatt. Jelentkeztem babysitternek, és Svájcba kerültem. Mikor hazajöttem, olyan jól ment a francia, hogy nyelvvizsgát tettem. Azt hiszed, bárkit is érdekelt? Most itt állok: egy félbemaradt festő, aki tud franciául. Ja és a lopás? Valami nagyon hiányzik nekem, talán a szeretet? Én azt hiszem, Isten, ha van, szintén nem érdeklődik irántam. Az Ő szemében is senki vagyok.

Eszter hetente egyszer járt pszichológusnőhöz terápiás beszélgetésekre. Sok biztatást kapott, hogy ugyanolyan értékes, mint más ember. De mintha nem is biztatásra várt volna, hanem egy jó barátra, akinek kiöntheti a szívét. Ezt először a pszichológusnőben találta meg, aki nem maradt a magázásnál, hanem a kölcsönös tegeződést ajánlotta, s ezzel óhatatlanul is azt sugallta: „Te már nem vagy gyerek, a felnőttek világához tartozol.” Hamarosan megtalálta a saját társaságát: eladó lett egy CD-boltban. (Mint művész a zenét is szereti.) Nemsokára beiratkozott egy rajzszakkörre is.

És mi lett Istennel? Azaz Eszter róla alkotott képével? Eszter családjában az uralkodó az apa volt. Csak az apai tekintély számított. Az volt a jó, amit az apa megdicsért. Eszter két nővére be is váltotta az apa reményeit, ezért nekik nem volt gondjuk sem családdal, vagyis az apával, sem Istennel. Az ő „Istenük” a szigorú, követelő, teljesítményt váró „Apa Isten”.

A beszélgetésekből kiderült, hogy az édesanya egészen másmilyen személyiség, de alig jut szóhoz. Az anya szerető, gondoskodó és gyengéd. Azonban az apa a gyengédséget gyengeségnek véli, és ezért rosszalja. Az is kiderült, hogy az édesanya valaha szintén tehetséges festőnek indult, de házasságkötése után művészi ambícióit el kellett rejtenie. Mikor Eszter a Képzőművészetire jelentkezett, akkor az anya lefényképezte a beadott műveket, tehát azok mégsem vesztek el végérvényesen.

Hogyan is lehetne Eszter istenképét megváltoztatni? Többet és jobban kellene édesanyjával együtt lennie, és őrajta keresztül megtapasztalnia, hogy Isten szerető Anya is. Ezen az úton mindketten elindultak: anya és lánya remélhetőleg nemsokára egymás által a teremtő és minden embert önmagáért szerető Atya Istenre találnak…

Mindkét történetből kiviláglik, hogy az apa és az anya „hordozzák” az alakuló istenképet. Még továbbmenve: nagy a keresztény felelőssége, mert mindegyikünk istenképhordozó.

Az „örök” értékek képviselete

A fürkésző tekintettel vizsgálódó pszichológus előtt néhány törvényszerűség is megmutatkozik. Pl. a személytelen istenkép vagy a serdülőkori ateizmus – melyek ijesztő jelenségek, de korántsem a legveszélyesebbek.

Korán özvegységre jutott asszony egyedül nevelte két leánygyermekét. A kisebbik, aki egyáltalán nem is emlékszik apjára, azzal a meglepő kijelentéssel állt elő (kipirult arccal, láthatóan nagy érzelmi viharok közepette), miszerint ő imádkozott Istenhez, de Isten nem hallgatta meg kérését. „Lehetséges, hogy Isten van, de nem törődik velem; így én sem törődök vele, elég vagyok én magamnak.” (Személytelen istenkép)

Amikor a fiatal lány vagy ifjú a serdülőkorban keresi önállósulásának formáit, nem ritka jelenség, hogy elutasítja a szülők hitét, és nem gyakorolja vallásukat. A fiatalnak, hogy valóban önállóvá váljon, általában szüksége van erre a kerülő útra. A szakirodalom ezt a jelenséget serdülőkori ateizmus néven ismeri. A továbbiakban az ilyen fiatal számára már nem a szülők közvetítik az Istent, hanem egyenes, ám sokszor göröngyös útja van hozzá. A szülő a kritikus fiatal szemében esendő, gyenge, hibázó ember, míg számára elfogadható és megbízható az Erős, Gondviselő Isten. Őt keresi, kutatja, és ha korábbi életében elegendő bizalmat, szeretetet kapott, meg is találja. A serdülő mindennel és mindenkivel harcban áll, Istennel is. Felszabadító lehet számára az az istenkép, amelyet a Jákob-történet közvetít. (Ter 32, 25)

Mi a szülő és a referens személyek (tanár, katekéta, pszichológus) feladata? Értő, felvilágosult, türelmes szeretet, folyamatos elfogadás, de az örök értékek rendületlen képviselete, melyek sok fájdalmas ütközés, „halálos összeszólalkozás”, meggondolatlan tettek és szavak sorozatán keresztül mégis a Gondviselő Isten ragyogó, tiszta, igaz Arcához vezetnek.

Az apátlan nemzedék problematikája

Az „apátlan nemzedék” problematikája túlmutat az egyéni pszichoterápia keretein. Az állami gondozott és veszélyeztetett gyermekek száma együttesen 100 000 volt a 70-es években. Ez a szám azóta csak nőtt. A serdülőkori lélektani konstellációkat még csak felsorolni is hosszú volna. Ezért itt most hármat ragadunk ki.

1. A modern társadalom megnyújtotta a gyermekek számára a szükséges oktatási időt. A gyermekek többsége 22-24 éves korukig eltartott, vagyis nemi érettségük, felnőtt voltuk ellenére „de jure” gyerekek. A felnőttek a közép- és felsőfokú iskolákat a serdülők oktatására hozták létre. Eme intézményrendszernek nincs módja arra, hogy az adott kultúrára és ethoszra jellemző értékrendekre és magatartási normákra ránevelje hallgatóit. Nevelők és neveltek helyett információkat adók és vevők méregetik egymást gyanakvó szemmel. Ezt a felemás helyzetet csak egy karizmatikus tanár képes feloldani, mint az Én-ideál fölélesztésére kész minta, modell. Csakhogy ezek is jórészt mater-imágók, mert pater-imágók alig-alig találtatnak. (A pedagógusok 80–90%-a nő.) A középiskolákba lépők jelentős része otthon is apátlan… esetleg anyátlan is. Ti. „a házastársak ahelyett, hogy szeretnék egymást, közösen birtokolják azt, amijük van: pénzt, státust, otthont, autót, gyereket.” (Eric Fromm: Birtokolni vagy létezni.)

Igaz, hogy fundamentális jelentősége van az anya–gyerek viszonynak – ettől függ a bizalom és az önbizalom kialakulása; de ugyanilyen fontos a kisember számára a biztonság, az, hogy neki a világban biztos helye van, hiszen nemcsak édesmamája, hanem nagy, erős, ügyes, okos, kvázi mindentudó, hatalmas atyja is van. A háborúk, forradalmak, válságok megtizedelték a férfiakat, és sokan elvesztették az atyai kompetenciájukat is. Ezek bővített újratermelése napjainkban is folyik. (Ld.: válások, munkanélküliség, hajléktalanság… stb.)

2. Az embergyerek csak emberek között nő fel kb. 20 év alatt. Az ember az a lény, aki természetéből adódóan kapcsolatokban létezik. „Kezdetben volt a kapcsolat” – mondja Martin Buber (Das dialogische Prinzip). A gyerek fog, gurul, mászik, szól, mert szólnak hozzá; örül, mert örülnek neki; szeret, mert szeretik, és megtanulja, hogy hol végződik a másik, és hol kezdődik az Én, aki azután tanulás és azonosulás révén olyanná válik, amilyet Ők helyeselnek. Végső fokon Én: „Ők vagyok.” De kik a legjelentősebb, engem meghatározó Ők? Ők: az anya és apa, majd kortársaim, azután a „Mesterek”, mint a szülői mintákat helyesbítő és kiegészítő példaképek, majd a Párom (férjem, feleségem, barátom, barátnőm) és Gyermekeim (ide értve a tanítványokat is, akik nemcsak egy tudósnak vagy művésznek, de egy juhásznak és egy vájárnak is lehetnek), s végül – mikor már csak egy jelentős esemény vár ránk, ti. a halál – akkor az unokák.

Ma az a fő oka az egyre gyakoribb indentitáskríziseknek, hogy a szülők igyekeznek biztosítani az anyagi javakat és az érvényesülési lehetőséget a gyerekeiknek. A gyerekek viszont azt látják, hogy szüleik ezen kizsákmányoló életformájának nincs értelme, tehát kétes az értékrendje is.

3. A fiatalokat élni tanítja a család, az iskola, az ifjúsági szervezetek, az egyházak és a közvélemény. Élni tudni annyi, mint szeretni és szeretve lenni, magunkat megvalósítani és Valakivé válni: éspedig vagy teljes, igaz emberré, vagy csak jómódú, tehetős emberré, vagy nagyon jelentős személlyé (V.I.P.) A serdülő körülnéz, és azt látja, hogy különböző értékek és normák élnek békésen egymás mellé „terítve”. A meghasonlott vagy már széthulló vagy csonka családban élő serdülő végképp nem tudja, hogy ki ő, és miért is nő föl. Céltalannak és üresnek látja jövőjét. Tehát beéri az anyagi jóléttel, vagy azt nézi, hogy merre menekülhetne az élet bagatellizálása elől. A többség beéri egy kézlegyintéssel, ami egyformán kijár a történelmi hősöknek, vértanúknak vagy Jézus Krisztusnak, akik oktondi módon vásárra vitték bőrüket másokért. A kisebbség menekül a hétköznapokból vagy az egész élettől a narkózisba, öngyilkosságba stb…

Az Atya évében vagyunk. Lehetetlen, hogy Ő magára hagyja gyermekeit. Támaszt karizmatikus vezetőket, Lelki embereket és Mestereket egyaránt; de ami a legfontosabb: Ő maga képes bennünk lakást venni, és belső rejtett lélek-magvunkat életre kelteni. Ő az, aki egyszerre kívül is van és belül is. Ahogy Szent Ágoston mondja: „Felemelkedtem önmagam legfelsőbb részébe – de Ő ennél feljebb uralkodik… Alászálltam önmagam mélyére, mégis ennél mélyebben találtam Őt… És felismertem azt az igazságot, amelyről olvastam, hogy Benne élünk, mozgunk és vagyunk…”

A bennünk élő Isten a pszichológia teoretikus nyelvén

A pszichológia teoretikus nyelvén is felfedezhető a bennünk élő Atya Isten, teljesebben a Szentháromságos egy Isten.

1. Ha az értelem oldaláról közelítünk, azt tapasztaljuk, hogy az ember egy folyamatosan kérdező lény, semmilyen válasz nem tudja végérvényesen kielégíteni. Értelme mélyén ott van a transzcendensre való nyitottság – az intellektuális hit vezérlő csillaga.

2. Ha az érzelmek oldaláról közelítünk, bár számtalan, talán 250-nél is több érzelmet tudunk megkülönböztetni, s feloszthatjuk őket két pólus közé (kellemes és kellemetlen), mégiscsak egy érzelem van: a Boldogság, mert az ember az üdvösségre teremtetett, és minden porcikája a boldogságot keresi, s mindent, ami nem az, elkerül.

3. Ha az energiák, a motiváció felől közelítünk, akkor életünk legmélyén hiányállapot uralkodik. Biológiai, lelki és metafizikai szükségleteink vannak. Ez utóbbi az az energetikai töltés, amely Istenre, a transzcendensre van beirányozva.

4. Végül az autonómia vagy önreguláció tartománya teszi teljessé az embert. Itt játszódik le az interiorizáció: mikor magunkba építünk számunkra kedves, szép, igaz tulajdonságokat. Itt jön létre az exteriorizáció: mikor önmagunk lényét kihelyezzük, arra vágyva, hogy saját lényünknek folytatása legyen (akár gyerek, akár egy műalkotás, vagy egy tett – ami túlél engem). Ezáltal leszünk a Teremtő munkatársai. „Szaporodjatok, sokasodjatok, töltsétek be a földet! Hajtsátok azt uralmatok alá…” (Ter 1,28)

Itt valósul meg az identifikáció: mely értékazonosulást jelent. Én én vagyok, értékeimmel azonos vagyok.

Az azonosulás csak a személyiségmag (értelem, érzelem, akarat, önirányítás) valamennyi tartományának közreműködésével jöhet létre, és szolgáltathat benső alapot.

A személyiségmag „istenképiségünk” helye, sőt „krisztusi arcunk” – amelyben érthetővé válik nemcsak a teremtésben, hanem a megváltás művében való részesedésünk.

Befejezés

Mindezek fényében feltételezhetjük, hogy minden lelki betegség vagy kibillenés mögött egy megromlott vagy hiányos szülőkép, apakép áll, mely létrehozza a torzult istenképet. Ha az istenkép megváltozik, a lelki betegség is gyógyul. Az istenképiség-terápia témája meghaladja a jelen értekezés terjedelmét. Azt azonban hangsúlyozni kell, hogy nem elsősorban az apaképet, az istenképet gyógyítjuk, hanem az egész embert.

A végső gyógyulás mindig találkozás az élő Istennel, a vele való egyesülés szentségében, az Eucharisztiában, ahogy Jézus ezt megígérte:

„Ha valaki eszi az én testemet, és issza az én véremet, az bennem marad, és én őbenne.” (Jn 6, 56)


Irodalom

  • Csirszka J.: Az emberi személyiség pszichológiai vázlata. Relaxációs és Szimbólumterápiás Egyesület, Csíkszereda, 1998.
  • Fráter J.: Istenképek vizsgálata pasztorálpszichológiai szempontból. Szakdolgozat, 1998.
  • Fromm E.: Birtokolni vagy létezni. Akadémia, 1994.
  • Kardos Gy.: Apátlan nemzedékek bővített újratermelése a második gazdaságban. Referátum, Gyula, 1984.
  • Nemeshegyi P.: Jó az Isten. Teológiai zsebkönyvek, Agapé, 1994.
  • Szentírás: Szent Jeromos Társaság, 1997.

Forrás: SZOLGÁLAT - 1999/1 (43. szám)