Skip to main content

Wilson úr és Thayer úr, mindkettő nagybeteg, ugyanabban a kis kórházi szobában feküdt. A szoba akkora volt, hogy éppen csak elfértek benne - két ágy, két éjjeli szekrény, egy ajtó, ami a folyosóra nyílt, és egy ablak a külvilág felé.

Wilson úr kezeléséhez hozzátartozott, hogy minden délután felülhetett egy órácskára az ágyában (valami folyadékot csapoltak le a tüdejéből). Az ő ágya az ablaknál volt. Thayer úrnak viszont állandóan a hátán kellett feküdnie. Mindkettőnek csendben, mozdulatlanul kellett maradnia, és emiatt voltak kettesben a kis szobában. Voltaképpen hálásak voltak a békés, nyugodt helyért. A normál kórtermekre jellemző nyüzsgés, fecsegés, kíváncsiskodó tekintetek itt nem háborgatták őket. Persze volt hátránya is a helyzetüknek: szinte semmit nem volt szabad tenniük. Nem olvashattak, nem hallgathattak rádiót, televíziót meg aztán végképp nem nézhettek. Napjaikat csendesen, mozdulatlanul kellett eltölteniük, egymás társaságában.

A hosszú délelőtti órákat azzal töltötték, hogy feleségükről, gyermekeikről, otthonukról, munkájukról, kedvenc időtöltéseikről beszélgettek, vagy éppen arról, hogy mit csináltak a háború idején, vagy hogy merre nyaraltak.

Ám délutánonként, amikor Wilson urat felültették, az az óra úgy telt el, hogy beszámolt arról, amit az ágya melletti ablakból látott. Thayer úr már csak azért az óráért élt.

Az ablak, mint kiderült, egy parkra nyílt, ahol egy tó volt kacsákkal és hattyúkkal. A gyermekek kenyérrel etették őket, és kis hajómodelleket úsztattak a tavon. A fák alatt fiatal szerelmesek sétáltak kéz a kézben. Virágok tarkálltak a parkban, és szép gyep zöldellt mindenütt. Egyesek softballoztak, mások élvezték a napsütést. A háttérben pedig, a parkot szegélyező fák mögött, felsejlett a város körvonala a távolban. Thayer úr végighallgatta mindezt, és élvezett minden egyes pillanatot - egy gyermek majdnem beleesett a tóba, szép lányok sétáltak nyári ruhájukban a parkban, egy labdajáték vége nagyon izgalmasan alakult, egy fiú játszott a kiskutyájával.

Egy szép délutánon, amikor éppen egy felvonulás haladt arra, Thayer úr arra gondolt: „Miért pont Wilson került az ablak mellé, és élvezheti a látványt? Miért ne volna ez nekem is lehetséges?"

El is szégyellte magát, hogy ilyen gondolat fordult meg fejében, ám minél jobban próbálta elhessegetni ezt a gondolatot, annál erősebb lett a vágya, hogy ő is láthassa azokat a látnivalókat. Úgy érezte, bármit megtenne azért, hogy az ablakhoz kerülhessen. Pár napon belül Thayer teljesen besavanyodott. Neki kellene az ablaknál lennie! Annyira tépelődött rajta, hogy aludni sem tudott, és a betegsége súlyosabbra fordult, aminek az orvosok sehogy sem értették az okát.

Egy éjszaka, miközben Thayer úr a mennyezetet bámulta, Wilson úr hirtelen felébredt, és fuldokolva köhögni kezdett a tüdejét eltömítő folyadéktól. Kezével tapogatózva kereste a vészcsengő gombját, aminek a hangjára odasietne az éjszakai nővér. Thayer úr nem mozdult. Wilson úr tovább kínlódott a köhögéssel a sötétben. Még egyszer utoljára levegő után kapkodott, aztán teljesen megszűnt lélegezni. Thayer úr tovább bámulta a mennyezetet.

Reggel, amikor a nappali nővér bejött a szobába, és hozta a mosdóvizet, észrevette, hogy Wilson úr halott. Mindenféle felhajtás nélkül, csendben elvitték a holttestet.

Amikor már nem tűnt illetlenségnek, Thayer úr megkérdezte, hogy átköltözhetne-e az ablak melletti ágyba. Az orvos beleegyezett, hogy átvigyék, a nővér pedig betakargatta, és kényelmessé tette számára új fekvőhelyét. Alighogy magára maradt, gyötrelmes erőfeszítés árán fél könyökre támaszkodott, hogy kinézzen az ablakon.

Az ablak egy fehér falra nézett.

Amikor tévét nézel, vagy moziba mész, van-e néha olyan érzésed, hogy másoknak többet nyújt az élet, mint neked? Hogy másoknak csupa szórakozásból, izgalmas dolgokból áll az életük, megnyernek minden díjat, és anyagiakban is bővelkednek? Nos, pontosan ezt akarja elérni a média. Ez fog arra ösztönözni, hogy újra meg újra visszatérj.

Ha életünket közvetetten, a médián keresztül éljük, ami sokak számára a külvilágra nyíló ablakot jelenti, kezdjük úgy érezni magunkat, mint Thayer úr - bosszúsak és irigyek leszünk. Veszélyesen énközpontúvá válunk. Kezdjük azt érezni, hogy az élet megfosztott valamitől, ami jog szerint megilletne bennünket, és mindinkább elégedetlenek leszünk az életünkkel.

Többnyire bedőlünk egy olyan világ képeinek, amely a valóságban nem létezik - olyan képeknek, amelyeket a média vetít az üres falra. Ezek a képek egy olyan világot mutatnak be, ami nem létezik. Ha elkezdünk azoknak a képeknek megfelelően élni, amiket látunk, vagy megpróbálunk megszerezni mindent, aminek a megvásárlására a reklámok ösztönöznek, az szörnyű csalódáshoz fog vezetni. Miért? Azért, mert az egész nem több, mint egy illúzió, ami a fehér falon villódzik.

Jézus azért jött, hogy megszabadítson minket az illúzióktól. Azért jött, hogy a maga teljességében élhessük az életet (lásd Jn 10,10). Ő nem ugrat minket üres ígéretekkel, hanem azért jött, hogy elmondja nekünk az igazságot rólunk, arról a világról, amelyben élünk, és Istenről. „Én vagyok az út, az igazság és az élet..." (Jn 14,6).