Hogy miként győzhető le a túlzott követelmények problémája egészséges, szeretettől áthatott légkörben kibontakozó önértékelési érzéssel, az nemcsak pszichológiai kérdés, hanem megközelíthető a hit oldaláról is. Elképzelhető ugyanis, hogy az emberek azért terhelik túl vagy hagyják túlterhelni magukat, mert hamis Isten-kép vezérli őket. Hatalmas dolgokat tételeznek fel magukról, mert meg akarnak felelni annak a vallási ideálnak, amit nevelésük során kaptak. Úgy vélik, olyan Isten előtt kell megállniuk a helyüket, aki az embert tökéletessége alapján ítéli meg, de ez az isteni tökéletesség az ember számára elérhetetlen.
Ha az evangéliumban azt olvassuk, hogy „legyetek hát tökéletesek, amint mennyei Atyátok tökéletes" (Mt 5, 48), akkor ez az elvárás morális nyomás érzését válthatja ki; félreértésekre adhat okot, mintha arról lenne szó, hogy isteni tökéletességre kell törekednünk, sőt talán Istenhez kellene hasonlóvá lennünk.
Ha azonban helyesen értelmezzük az olvasott mondatot, láthatjuk, hogy nem embertelen elvárásról ír. Nem romboló ideál kifejezője akar lenni, amely túl magasra téve a mércét sérti vagy megalázza az embert; nem is arra utal, hogy jellemünket mindaddig tökéletesítsük, mígnem teljesen megközelíti a legmindenhatóbb Istent. Ez úgyis lehetetlenség volna, hisz nem Istenné kell válnunk, hanem embernek kell lennünk.
A tökéletességet a bibliában a szó héber jelentése alapján kell értelmezni. Ott a tökéletesség szó sem morális kiválóságot, sem virtuozitást nem jelent. Sokkal inkább az ember egészére utal, amely rendkívüli bizalommal fordul Isten felé. Amint Ábrahámnak mondja az Úr: ,,Én vagyok a mindenható Isten, járj előttem és légy tökéletes!" (1Móz 17,1). Ez pedig azt jelenti: Légy egészen önmagad, mégpedig azáltal, hogy bízol bennem. Minden ha és de nélkül, feltételek és korlátozások nélkül.
Könnyen belátható, hogy ha így értelmezzük a bizalmat, az mindenképpen tökéletlenséget rejt magában. Hisz lehetünk bizalommal, sőt igen nagy bizalommal akkor is, ha bűnben és tökéletlenségben élünk.
Így kell tehát az Úr parancsait értenünk. Nem zsarnok utasításai azok, aki olyat kíván tőlünk, amit meg nem adott; nem is ellenségé, aki örömét leli gyötrődésünkben. Nem, Isten parancsai megfelelnek teherbíró- és szeretetképességünknek. Bele vannak írva a szívünkbe.
„Ezek a törvények, amelyeket ma szabok neked, nem túlságosan nehezek és nem elérhetetlenek számodra. Nem az égben vannak, hogy azt kellene mondanod: Ki hatol fel értük az égbe, ki hozza le és hirdeti őket, hogy hozzájuk szabhassuk tetteinket. De a tengeren túl sincs, hogy azt kellene mondanod: Ki kel át értük a tengeren, ki hozza és hirdeti őket, hogy hozzájuk szabhassuk tetteinket? Egészen közel van hozzád a törvény, a szádban és a szívedben, így hozzá szabhatod tetteidet." (5Móz 30,11-14)
Ez természetesen bátorítást ad egyéni utunkat illetően. Ha ennyire szeretnek és respektálnak bennünket, igazán hihetünk magunkban. Ennek kapcsán pedig azokban a végtelen értékekben is, amelyekkel az Úristen megajándékozta minden egyes teremtményét. Elhihetjük, hogy egyéni adottságaink és talentumaink igen becsesek. Hihetünk abban a magunkban hordozott képben, amely Isten vonásait viseli. Joggal aggódhatunk tehát amiatt, hogy valóban olyan alakot öltsunk, amely Istenhez hasonló. Nem úgy, mintha egy nagyon tökéletes ember másolata vagy valamiféle ideál utánzata volnánk, hanem az az egyszeri eredeti, amelyet Isten minden egyes teremtményében lát. Igen szépen fejezi ezt ki a következő zsidó történet:
,,'Nem szeretnék Ábrahám atyánkkal cserélni' - szólt a bölcs Bunam rabbi. 'Mi haszna volna abból Istennek, ha Ábrahám ősatyánk olyan lenne, mint a vak Bunam, a vak Bunam pedig olyan, mint Ábrahám?'" (Martin Buber: Der Weg des Menschen nach der chassidischen Lehre, Heidel-berg 1972, 6.kiad., 16. old.).
Még hatásosabban Sussia rabbi szól ugyanerről röviddel halála előtt: „Az elkövetkezendő világban nem azt fogják tőlem kérdezni, hogy 'Miért nem voltál Mózes?', hanem azt, hogy 'Miért nem voltál Sussia?"'
Comments