JÓB HÁROM BARÁTJA, miután befejezték epés figyelmeztetéseiket, arra a következtetésre jutottak, hogy Jób képmutató bűnös; aki életében elkövetett gonoszsága miatt szenved. Elihu viszont más állásponton volt, ahhoz ragaszkodott, hogy a szenvedés nem valamilyen konkrét bűn miatt van, hanem Isten büntetése és fenyítése gyermekei számára. Jób hallgat.
Ekkor megszólal Isten a forgószélből. Elihu befejezte beszédét Isten fenségének és igazságának magasztos témájáról. Most jött el a pillanat az isteni beavatkozásra. Jahve szavai négy fejezetet töltenek meg egy rövid közjátékkal a 40. fejezet végéig. Körülbelül 70 kérdést tesz fel Jóbnak, hogy feleljen rájuk, ha tud. Valamennyi azzal az óriási hatalommal kapcsolatos, amely a teremtésben megnyilvánult. Magában foglalja az 1Móz 1-2-ben feljegyzett ősi kijelentést, mégpedig ugyanabban a sorrendben. Szerepel benne a föld, tengerek, világosság a csillagok és a csillagképek, az állatok és madarak, befejezve a behemóttal és leviatánnal (talán a vízilóról és krokodilról van szó). Ez Isten örök hatalmának és az istenségnek a megnyilvánulása, Róm 1,20. Miközben a sötét pogány világ szándékosan elfordult Istentől a bálványimádáshoz és erkölcstelenséghez, Jóbnál ez a kijelentés azt okozta, hogy megvallotta a következőket: „Ímé, én parányi vagyok, mit feleljek néked? Kezemet a szájamra teszem", Jób 39,37. Jób elhallgattatta barátait, aztán Isten hallgattatta el Őt! Az önigazultság eltűnik. Ez a kritikus pont. Ez az a cél, amely Isten szeme előtt volt, amikor megengedte, hogy mindez a megpróbáló nyomorúság eljöjjön őrá. Ez az Isten jelenlétébe kerülésnek és hangja meghallásának forradalmi eredménye. Ezt mondja: „Az én fülemnek hallásával hallottam felőled, most pedig szemeimmel látlak téged. Ezért hibáztatom magam és bánkódom a porban és hamuban!"
Jób most teljesen új megvilágításban látja magát. Korábban dicsekedett igazságával és tisztaságával; most meglátja bukott természete önhittségének mélységeit. Az önmegítélésnek ez a szelleme méltó azokhoz, akiknek Isten feltárja fenségét, dicsőségét és szentségét. Ábrahám ezt mondta: „én por és hamu vagyok", 1Móz 18,27. Ézsaiás ezt mondta: „tisztátalan ajkú vagyok", Ézs 6,5. Dániel kijelentette: „odalett minden erőm". Dán 10,8. Péter pedig a következőt vallotta be: „én bűnös ember vagyok, Uram!", Lk 5,8. Nekünk is van ilyen megtapasztalásunk?