Skip to main content
Dátum: 
2018.03.26

Uram, ments meg minket, elveszünk! (Mt 8,25)

Egy átdolgozott nap után este Jézus azt kérte tanítványaitól, evezzenek át a Genezáreti tó túlsó partjára. Ő a halászbárka hátsó részében fáradtan azonnal elaludt. Váratlanul azonban lecsapott az ismerős bukószél a tóra, és nagy vihar támadt. A tanítványok egy része halász volt, hozzáértően küzdöttek a vízzel, de a hajó már majdnem megtelt. Ekkor elhangzott az S.O.S.: Uram, ments meg, elveszünk! Jézus rászólt a viharra: hallgass el!, és nagy csend lett. Ők pedig csodálkoztak: „Ki ez, hogy a szelek is, a tenger is engedelmeskednek neki?"

Ez a néhány évtized itt a földön olyan, mint egy nagy átkelés. Elindulunk egy csónak formájú bölcsőben, s megérkezünk a túlsó partra egy csónak formájú koporsóban. Közben pedig különféle viharok tesznek próbára bennünket. Mire kell ügyelnünk?

Nem szabad elfelejtenünk, hogy van túlsó part. Erre sokan nem gondolnak. Pedig nem mindegy, hol kötünk ki. Itt dől el, hogy az üdvösség felé vagy a kárhozat felé haladunk. Ez felelős gondolkozásra és hitre serkent.

Tudnunk kell, hogy az elemek erősebbek, mint mi. Tudományunk és technikánk sem tud minden kérdésre választ adni, minden helyzetben megtartani. Ez alázatra indítja az embert: nem vagyok mindenható.

A megmenekülés feltétele, hogy ott legyen velünk Jézus, ne nélküle hajókázzunk. Így is kerülhet viharba az életünk (hitünk, egészségünk, egzisztenciánk, házasságunk...), de van kihez bizalommal kiáltani: ments meg! Neki van hatalma minden ellenséges erő felett. Ez a benne való bizalmunkat teszi szükségessé. Ő nem a viharoktól őriz meg, de minden viharban megtart.

Kiáltsunk hozzá bizalommal, minél előbb!