Skip to main content

A Jézus dosszié

Szerző: 
Lee Strobel

Jézus. Jézus Krisztus. Úr Jézus Krisztus. Volt? Van? Ki ő? Nem tagadhatom, hogy élvezettel olvastam végig Strobel könyvét. Apropó Strobel. Lee Strobel. Ő vajon létezik? A könyv olvasásakor meglehetősen valóságos személynek tűnt. Sose láttam. Sose hallottam róla. De meglehet, hogy ez csupán az én tájékozatlanságom. Tán ha amerikai lennék magam is, rögtön felkaptam volna a fejem: Á, Strobel!

Az volt a benyomásom, hogy hazájában elég nagy ismertséggel emelkedik ki az újságírók tengeréből. Törvényszéki újságíró. Nem az időjárásról ír, hanem „ügyekről”. Biztosan sok „hétköznapi gaztettről” és büntetésről is, de néhány igazán rázós dologról is. Ezek tették híressé. Mert nem csupán beszámol, vagyis nem klasszikus jegyzőként éli és műveli szakmáját, hanem nyomoz. Ítélethirdetés után is képes fenekestül fölforgatni a bírói döntést, az elítélt ártatlanságát bebizonyítani, s a felmentett bűnösségét napvilágra hozni. Mert vannak bírói tévedések. Neki pedig vannak jó informátorai. Utánajár az ügyeknek. Tisztára, mint a filmekben. Le se tagadhatná, hogy élvezi ezt a munkakört, szereti az igazságot. Mondom, mint a filmekben. Hiába, amerikai.

Szóval bár ő maga ismeretlen volt számomra, lehetne akár egy kitalált személy is innét nézve, az alanyok, akikkel riportokat készít, nagyon is valóságos személyek, műveiket magam is forgattam. Ebből derül ki számomra, hogy ő sem lehet a képzelet szüleménye, mert a „semmi” nem tud riportokat készíteni ennyi különböző helyen élő, kiváló tudóssal, akik ma is élnek, és máris tiltakoznának, ha valótlan beszélgetéseket közölnének az ő nevükben.
És hogy jön ide Jézus?

Strobel ifjú felesége egy szép napon azzal jön haza, hogy megtért (értsd: Jézus Krisztust választotta élete Urának, megbánta s elhagyta bűneit). Az ifjú férj kétségbeesik (ez nem regény, hanem a kőkemény valóság): mi lesz az ő értelmes, csinos feleségéből? Egy átejtett, ingyenkonyhán hajléktalanokat istápoló kedves nővér? Ezt nem hagyhatja annyiban. Nincs más hátra, minthogy kijózanítsa „beetetett” feleségét azzal a fegyvernemmel, amiben ő a profi: bizonyítani, bizonyítani, bizonyítani! Ki fogja nyomozni, és be fogja bizonyítani fehéren-feketén, hogy Jézus egy kitaláció, vagy csupán egy régi monda, esetleg egy hajdani bölcs, aki már rég elporladt a föld alatt. S mint mindig, ha Strobel nekikezd valaminek, a legjobb forrásokat fogja ehhez felkutatni, a legilletékesebbeket, a legmegkérdőjelezhetetlenebbeket. Hú. Ezt még leírni is nehéz volt. De hát ilyen az ő formája. Tökéletest vagy semmit.

Becsületére legyen mondva, ahhoz képest, hogy itt kezdett el belekóstolgatni „a teológia világába”, valóban a legprofibbakat válogatta ki a lehetséges interjúalanyok közül. Nem ő kutatja az egyes területeket (pl. alátámasztja-e a régészet a Bibliát), hanem azokat kérdezi, akik egész életüket az egyes területek kutatására szánták, s akik a leghitelesebb eredményeket érték el szakmai szempontból. Strobel csak a válaszokra kíváncsi. Ne lepődjön meg ezen senki! Épp úgy nyomoz, mint a bűnügyeknél. Mint ahogy megkéri a laboratóriumból a szakjelentést egy késről, amiben kétséget kizáróan bizonyítják, hogy a pengén található vércsepp DNS-vizsgálata kimutatta, hogy az az áldozat vére. Ennyit ír le a cikkében, az eredményt, és nem taglalja, hogy hogyan készítik a DNS-vizsgálatot. Ilyen ez a könyv is. Megkeresi a profikat, és bízik a szakértelmükben, nemzetközi hírnevükben, elismertségükben, teljesen normálisan. Aztán kérdezgeti őket.

Még véletlenül se higgye senki, hogy a könyv száraz! Újságíróval van dolgunk, ne feledjük! Tudja ő, hogyan kell „látvány”-osan írni arról, ami verbálisan történik. Minden tudós új fejezet. Nagyon helyesen. Mindegyiknek más a szakterülete, más kérdéseket kap. Mindegyik más karakter, másként öltözik, más a környezete. Az olvasó pedig ott lélegzik Strobel tüdejével, az ő pupillájával követi, amint az aktuális „dr.” úr kavargatja kávéját egy finom mosoly kíséretében, mielőtt válaszolna. A tudomány nagyjai elfoglalt emberek. Hosszú órákig kell utazni hozzájuk, hogy a drága idejükből kiszakított egy-két órás látogatások létrejöhessenek. Aki már próbált egy nemzetközi hírű tudóshoz időpontot keresni azzal a szöveggel, hogy „Professzor úr, xy vagyok, az ön tudományterületére nézve abszolút laikus, de lenne néhány kérdésem ezzel kapcsolatban, mert utána akarok járni ennek a kérdésnek, és úgy hallottam, ön a legjobb a szakmában, ez nekem nagyon fontos, tudja a feleségem…”, az tudhatja, hogy Strobelnek milyen fontos volt megtudni az igazságot, és némi képet alkothat magának a lerázhatatlan újságírók eme gyöngyéről.

Sikerül neki, bár két évébe telik, míg mindegyikükkel személyesen tud beszélni. Ő, a nagy ateista, a felvilágosult, a szkeptikus, modern ember, aki mindent tudni akar, hát megtudja. Két év kutatás után – ami alatt arra is rájött, hogy a felesége egyáltalán nem hátrányára változott meg, mert megváltozott valóban, ez tagadhatatlan – ücsörög dolgozószobájában, asztalán a Jézus-dossziéval. Nos, mi a bíró ítélete? Élet vagy halál? Sokkal kevesebb és felületesebb bizonyítékra alapozva is szabtak már ki halálbüntetést (jó öreg Amerika, tudjuk). Egyetlen ügyben sem nyomozott ilyen szívósan, ilyen alaposan, ilyen keményen. Mert egyetlen ügy se volt eddig a sajátja. Mindig másokról írt, mások ügyeivel foglalkozott – profin. De most a saját bőréről van szó. Nemcsak a feleségéről, ó, nem. Érzi ezt jól. A dosszié tartalma, a nyomozás eredménye húsba vágó. Az ő húsába. És mindenkiébe, aki elolvassa. Olyan ez, mint egy bírósági tárgyaláson a bizonyítási eljárás eredményeinek lajstromba vétele. Nem regény, nem ám, nem szórakozásra való. Aki nem hisz Strobelnek, csinálja utána! Csinálja jobban! Ne neki higgyen! Higgyen a bizonyítékoknak!

 

AJezusDosszie