Skip to main content

A szívem - Krisztus otthona

Szerző: 
Robert Boyd Munger

Az efézusiakhoz írt levelében Pál apostol az alábbiakat írja: „Hogy adja meg néktek az Ő dicsősége gazdagságáért, hogy hatalmasan meg­erősödjetek az Ő Lelke által a belső emberben, hogy lakozzék a Krisztus a hit által a ti szívetek­ben" (3,16-17). Egy másik fordítás szerint: „Hogy Krisztus letelepedjen, és otthonra leljen a szíve­tekben, hit által" (Weymouth).

Kétségkívül az egyik legfigyelemreméltóbb keresztény doktrína, hogy a Szentlélek által maga Jézus Krisztus belép az emberi szívbe, és ott letelepszik, és otthonra lel. Krisztus bármely emberi szívbe beköltözik, ahol szívesen látják.

Azt mondta a tanítványainak: „Ha valaki sze­ret engem, megtartja az én beszédemet: és az én Atyám szereti azt, és ahhoz megyünk, és annál lakozunk" (Ján 14,23). Emellett azt is elmondta a tanítványoknak, hogy rövidesen el kell őket hagynia (Ján 13,33). Nehéz volt megérteniük, hogy miről is beszélt. Hogyan lehetséges, hogy egyszerre elhagyja őket, és náluk lakik?

Érdekes, hogy Jézus itt ugyanazt a fogalmat használja, amit korábban is, a János evangéli­uma 14. fejezetében: „...elmegyek, hogy helyet készítsek nektek... hogy ahol én vagyok, ti is ott legyetek" (2-3. vers). Azt ígérte, hogy csakúgy, ahogyan Ő elmegy a Mennybe, hogy előkészítse számukra a helyet, ahol egy nap majd fogadja őket, ugyanúgy lehetséges az is, hogy ők most helyet készítsenek neki a szívükben. Megígérte, hogy eljön, és náluk lakik.

Ezt nehezen tudták megérteni. Hogyan lehet­séges ez?

Aztán eljött Pünkösd, amikor az élő Krisztus Szentlelke adatott az egyháznak, és megtapasz­talták azt, amit Ő korábban mondott nekik. Most már értették. Isten nem Heródes Templomában lakozik Jeruzsálemben, vagy bármely más, emberi kézzel készített templomban. Mostantól kezdve a kiáradt Szentlélek csodája által Isten emberi szívekben lakozik. A hívők teste vált az Élő Isten templomává, az emberi szív pedig Jézus Krisztus otthonává. Harminc perccel a pünkösdi események után a hívők többet tud­tak Krisztusról, mint az azt megelőző három év során. Nehéz annál nagyobb kiváltságot találni, mint hogy Krisztusnak otthont adhatok a szí­vemben, vendégül láthatom, szolgálhatom, ked­veskedhetek Neki, és megismerhetem Őt.

Soha nem felejtem el azt az estét, amikor a szívembe invitáltam. Micsoda bevonulás volt az! Nem látványos, csöpögős esemény volt, viszont annál valódibb volt, és a lelkem legmélyén ját­szódott le. Jézus belépett a szívem sötétjébe, és bekapcsolta a villanyt. Tüzet rakott a fagyos kandallóban, és kiűzte a hideget. Zenét fakasz­tott ott, ahol korábban csend volt, és harmóniát hozott oda, ahol addig nem volt. Az ürességet szerető közösségére cserélte. Soha nem bán­tam meg, és nem is fogom, hogy ajtót nyitot­tam Krisztusnak!

Ez természetesen csak az első lépés afelé, hogy a szívem Krisztus otthona legyen. Azt mondta: "Íme, az ajtó előtt állok, és zörgetek: ha valaki meghallja az én szómat, és megnyitja az ajtót, bemegyek ahhoz, és vele vacsorálok, és ő énvelem" (Jel 3,20). Ha szeretnéd teljes való­ságában megismerni Istent, és éned legbenső­ségesebb részén megtapasztalni Jézus Krisztus személyes jelenlétét, egyszerűen tárd ki az ajtót, és kérd Őt arra, hogy jöjjön be, és legyen a Megváltód és Urad!

Miután Krisztus a szívembe lépett, a Vele való új kapcsolatom felett örvendezve azt mondtam neki: "Uram, szeretném, hogy a szívem a tiéd legyen. Kérlek, telepedj le nálam, és érezd magad maximálisan otthon! Használj mindent úgy, mintha a sajátod lenne! Hadd vezesselek körbe, hogy megmutassak néhány dolgot az otthonommal kapcsolatban, hogy még kényel­mesebben érezd magad! Szeretném, ha élveznéd az együtt töltött időt!" Ő pedig örömmel jött, és látszott, hogy nagyon örül annak, hogy otthonra lelt az én átlagos kis szívemben.

A könyvtárszoba

Az első szoba, amit közösen megnéztünk, a könyvtárszoba volt. Nevezzük az elme iro­dájának. Nálam az elmének ez a szobája egy picinyke helyiség, vastag falakkal, de ennek ellenére fontos hely. Azt is mondhatnánk: a ház irányítási központja. Jézus velem jött, majd kör­benézett: megvizsgálta a könyveket a polcokon, az asztalon heverő újságokat, a képeket a falon. A tekintetét követve zavarba jöttem. Érdekes módon korábban nem zavart semmi ebben a szobában, de most, hogy Ő is ott volt velem, és látta ezeket a dolgokat, zavarba jöttem. Volt néhány könyv a polcokon, amikhez az Ő szeme túlságosan tiszta volt. Az asztalon volt néhány olyan magazin, aminek semmi keresnivalója egy keresztény kezében. Ami pedig a falon lévő képeket illeti - az elmém képzelgései és gondolatai ezek -, nos, volt közöttük jó néhány szégyellni való.

Elpirulva hozzá fordultam, és azt mondtam: „Uram, tudom, hogy ezt a szobát jól ki kell taka­rítani, és ráfér egy átalakítás is. Segítenél nekem rendbe hozni és olyanná tenni, amilyennek len­nie kell?"

„Természetesen!" - válaszolt. - „Szívesen segítek, hiszen azért jöttem, hogy ilyen dolgok­kal foglalkozzak. Először is, fogj meg mindent, amit olvasol, és ami nem igaz, jó, tiszta, vagy építő, dobd ki! Az üresen maradt polcokra tedd a Biblia könyveit! A könyvtárad legyen az Igével telve, és ezen elmélkedj éjjel-nappal! Ami pedig a falakon lévő képeket illeti, ezeket nehéz lesz ellenőrizned, de van valami, ami segíteni fog." Ekkor átadott egy életnagyságú, Őt ábrázo­ló portrét. „Akaszd központi helyre az elméd falán!" - mondta. Ezt meg is tettem, és az évek során észrevettem, hogy amikor a gondolataim Krisztusra, és az Ő jelenlétére összpontosítanak, az Ő ereje és tisztasága távol tartják a tisztá­talan gondolatokat. Habár még mindig vannak küzdelmeim, Ő segített abban, hogy a gondola­taimat az Ő irányítása alá helyezzem.

Amennyiben nehézséget jelent számodra az elméd kis szobája, hadd bátorítsalak arra, hogy invitáld be Krisztust. Rakd tele Isten igéjével, tanulmányozd azt, elmélkedj rajta, és soha ne feledkezz el az Úr Jézus jelenlétéről!

Az ebédlő

Az irodából az ebédlőbe mentünk tovább, az étvágy és a vágyak szobájába. Ez egy hatal­mas helyiség, amely nekem mindig nagyon fon­tos volt. Nagyon sok időt és energiát fektettem abba, hogy minden vágyamat kielégítsem.

Azt mondtam Jézusnak: „Ez a kedvenc szo­bám. Biztosan elnyeri majd tetszésedet mindaz, amit itt felszolgálunk."

Helyet foglalt az asztalnál, és megkérdezte: „Mi van vacsorára?"

„Nos - mondtam -, a kedvenceim: pénz, tudományos diplomák, részvények, köretként pedig hírességekről szóló újságcikkek." Ezt sze­rettem, jó kis világi menü volt ez. Önmagában persze egyik sem kimondottan rossz, viszont nem olyan eledelek ezek, amelyek táplálják az ember lelkét, és megelégítik annak éhségét.

Amikor a tányérokat új barátom elé tettem, nem szólt semmit. Észrevettem viszont, hogy nem evett. Kicsit zavarban voltam, és megkér­deztem: „Megváltóm, nem ízlenek ezek az éte­lek? Mi a gond?"

Ezt válaszolta: „Olyan táplálékom van, ami­ről te nem tudsz. Az én eledelem, hogy Annak az akaratát cselekedjem, aki engem elküldött." Ekkor megint rám nézett, majd azt mondta: „Ha olyan ételre vágysz, ami valóban megelégít, akkor cselekedd a Mennyei Atyád akaratát! Az Ő örömét helyezd a sajátod elé! Ne a saját vágyaid kielégítésére vagy a saját ambícióid megvalósí­tására, a saját örömöd beteljesítésére törekedj! Az legyen a célod, hogy Neki kedvezz! Az ilyen eledel fog igazán megelégíteni. Próbáld ki!"

És még ott az asztalnál ízelítőt adott nekem abból, milyen Isten akaratát cselekedni. Micsoda ízek! Nincs is ehhez fogható eledel sehol a vilá­gon! Egyedül ez elégít meg, mert minden más után éhes maradok.

Mi van az étlapon a vágyaink ebédlőjében? Milyen ételt szolgálunk fel magunknak és Krisztusnak, a vendégünknek? „... mindaz, ami a világban van, a test kívánsága, és a szemek kívánsága, és az élet kérkedése nem az Atyától van, hanem a világból" (1Ján 2,16). Ezek az én-központú vágyaink. Vajon ezek helyett Isten akarata-e az az étel és ital, amely megelégíti a lelkünket?

A nappali szoba

Továbbmentünk a nappaliba. Csendes, kényelmes, hangulatos szoba volt. Kedveltem. Volt benne kandalló, kanapé, nagy fotelek, egy könyvespolc és persze hívogató hangulat.

Úgy tűnt, neki is tetszik. „Ez a szoba való­ban nagyon kellemes. Találkozzunk itt gyakran! Csendes, félreeső helyiség, itt majd jókat tudunk beszélgetni, élvezhetjük egymás társaságát!"

Új keresztényként természetesen nagyon izgatott lettem. El sem tudtam képzelni olyat, amit szívesebben csinálnék, mint hogy néhány percet csendben, egyedül tölthessek meghitt beszélgetésben Krisztussal.

Azt ígérte: „Minden reggel korán itt leszek. Találkozzunk itt, hogy együtt kezdjük a napot!"

Ezután minden reggel lementem a nappaliba. Jézus mindig leemelte a könyvespolcról a Biblia valamelyik könyvét, kinyitotta, és együtt olvas­tuk. Az Biblia lapjain rávilágított Isten megmen­tő igazságára, és a szívem szinte dalra fakadt, amíg Jézus mindarról mesélt, amit értem tett, és amivé lesz nekem. Csodálatosak voltak ezek az együtt töltött alkalmak! A Biblián és Szentlelkén keresztül szólt hozzám, én pedig imádságban válaszoltam. A barátságunk sokat mélyült ezeken a meghitt, személyes beszélgetések során.

A mindennapi tennivalók nyomására viszont ezek az alkalmak egy idő után elkezdtek lerövi­dülni. Nem tudom biztosan, hogy miért alakult így. Valamiért elkezdtem azt gondolni, hogy túlságosan elfoglalt vagyok ahhoz, hogy rend­szeresen elkülönítsek időt arra, hogy Jézussal legyek. Nem egy átgondolt, szándékos döntés volt ez, csak egyszerűen így alakult. Egy idő után nem csak lerövidült az együtt töltött idő, hanem elkezdtem egész napokat kihagyni, például vizsgaidőszakban. A sürgős tennivalók, melyek a figyelmemért versengtek, szépen lassan elkezdték kiszorítani a napirendemből a Jézussal való csendes beszélgetéseket. Gyakran két vagy több napot is kihagytam egymás után.

Emlékszem az egyik reggelre, amikor egy fon­tos megbeszélésre tartva rohantam le a lépcsőn.

A nappali mellett elhaladva feltűnt, hogy az ajtaja nyitva van. Bekukkantottam és láttam, hogy a kandallóban ég a tűz, Jézus pedig ott ül és vár. Hirtelen eszembe jutott: Ő a vendégem! Én hívtam meg a szívembe! Megváltómként és Barátomként jött ide, hogy velem éljen. Én pedig elhanyagoltam Őt!

Megálltam, visszafordultam, és tétován bemen­tem. Lesütött szemmel azt mondtam: „Uram, annyira sajnálom! Minden reggel itt voltál?"

„Igen - mondta -, hiszen megígértem, hogy itt leszek, hogy találkozzak veled." Ettől még jobban elszégyelltem magam. A hűtlenségem ellenére Ő hű maradt. Megkértem, hogy bocsás­son meg. És megbocsátott, hiszen mindig ezt teszi, amikor beismerjük, hogy kudarcot vallot­tunk, és eltökéljük, hogy változtatunk az eddigi­eken.

Azt mondta: „A probléma az, hogy a bibliaolva­sásra, az imádságra, a csendességre úgy gondoltál, mint a saját lelki növekedésed eszközére. Ez ugyan így is van, azt viszont elfelejtetted, hogy ez az idő nekem is jelent valamit. Ne feledd, hogy szeretlek. Nagy áron váltottalak meg. Nagyra tartom a veled töltött időt. Már az is, ha csak rám nézel, megme­lengeti a szívemet. Ha másért nem, akkor miattam ne hanyagold el ezt az órát. Ha éppen nincs is ked­ved velem lenni, emlékezz arra, hogy én nagyon szeretnék veled lenni. Nagyon szeretlek."

Az a tény, hogy Krisztus vágyik velem lenni, hogy szeret, hogy szereti, ha vele vagyok, és vár rám, többet változtatott az Istennel töltött csen­dességemen, mint bármely más tény. Ne hagyd, hogy Krisztus a szíved nappalijában egyedül várakozzon, hanem mindennap találj rá időt és helyet, hogy Isten igéjén és az imádságon keresztül együtt lehess Vele!

A műhely

Kis idő múlva Jézus megkérdezte: "Van műhely a házban?" A szívem hátsó csücskében, a garázsban volt ugyan egy munkaasztal és néhány szerszám, de nem sokat foglalkoztam velük. Időnként kicsit bütykölgettem, csináltam egy-két kütyüt, de nem készítettem semmi érdemlegeset.

Odavezettem.

Megvizsgálta a munkapadot és a képességei­met, majd azt mondta: „Ez egészen jól felszerelt kis sarok. Mit csinálsz az életeddel Isten orszá­gáért?" Nézegette azt a néhány kis kütyüt, amit összedobtam, majd az egyiket felemelte, és azt kérdezte: „Ilyesmiket szoktál tenni másokért a keresztény életedben?"

Borzalmasan éreztem magam! „Uram, ez a legjobb, amire képes vagyok. Tudom, hogy nem sok. Sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de nem hinném, hogy az én furcsa kis dolgaimmal és korlátozott lehetőségeimmel valaha képes lennék ennél többre."

„Szeretnél ennél többre képes lenni?" - kér­dezte.

„Hát, persze!" - válaszoltam.

„Először is: jól jegyezd meg, amire tanítot­talak: »...nálam nélkül semmit sem cselekedhet­tek.«" (Ján 15,5)

„Gyere, pihenj meg bennem, és engedd, hogy a Szentlélek munkálkodjon rajtad keresz­tül. Tudom, hogy képzetlen, ügyetlen, és kétbal­kezes vagy, a Szentlélek viszont igazi mester. Ha Ő irányítja a szívedet és a kezedet, akkor Ő fog munkálkodni rajtad keresztül. Most pedig, fordulj meg!" Ekkor az Ő nagy, erős karjait körém fonta, a kezeit pedig az én kezeim alá tette. Felvette a szerszámokat, és elkezdett rajtam keresztül dolgozni. „Engedd el magad! Még mindig túlságosan feszült vagy. Nyugalom! Hagyd, hogy én dolgozzak!"

Lenyűgöző, hogy az Ő mesteri kezei miket képesek elvégezni az én kezeimen keresztül, ha egyszerűen megbízom Benne, és megengedem, hogy Ő munkálkodjon. Még mindig messze vagyok attól, hogy teljesen elégedett legyek a befejezett termékkel, néha még mindig beleszó­lok a munkájába. Sok mindent kell még tanul­nom. Azt viszont tudom, hogy bármi is készült itt Istenért, az Általa és bennem munkálkodó Szentlelke által volt.

Ne bátortalanítson el, ha úgy érzed, nem tudsz sokat tenni Istenért! Nem a képességeink számí­tanak, hanem hogy rendelkezésére állunk-e. Add Krisztusnak mindazt, aki vagy! Figyelj Rá, és vála­szolj, amikor látod, hogy Ő mit szeretne tenni. Bízz Benne! Meg fogsz lepődni, amikor meglátod, hogy mit tud elvégezni rajtad keresztül.

A pihenőszoba

Emlékszem, Jézus megkérdezte, hogy hol szoktam szórakozni és más hívőkkel együtt lenni. Reméltem, hogy ezt a kérdést nem teszi fel. Voltak bizonyos kapcsolatok és szokások, amiket szerettem volna magamnak megtartani. Úgy gondoltam, hogy Jézus ezeket nem kedvel­né, és nem helyeselné őket. Kerültem a témát.

Aztán egyik este, amikor néhány barátommal szórakozni igyekeztem a városba, Jézus ott állt az ajtóban, és a tekintetével megállított.

„Szórakozni mész?"

„Igen" - válaszoltam.

„Jó" - mondta. - „Szeretnék veled menni!"

„Ó" - válaszoltam zavaromban - „nem hiszem, Uram, hogy te jól éreznéd magad ott, ahová megyünk. Menjünk el inkább kettesben valahová holnap este! Elmehetünk egy biblia­órára vagy egy közösségi alkalomra a gyüleke­zetbe, de ma más programom van."

„Ahogy gondolod" - mondta -, „csakhogy valamiért azt gondoltam, amikor beköltöztem hozzád, hogy közeli barátok leszünk, és mindent együtt csinálunk, de tudd, hogy szívesen elme­gyek veled."

„Hát - mondtam -, inkább menjünk valahová csak mi ketten holnap este!"

Aznap este nyomorultul éreztem magam. Borzalmas volt. Milyen barátja vagyok Jézusnak? Szándékosan kihagyom Őt az életem egy részé­ből, olyan dolgokat csinálok, és olyan helyekre megyek, amelyekről nagyon jól tudom, hogy Ő nem élvezné. Aznap este, amikor hazaértem, még égett a villany a szobájában, és bementem hozzá, hogy ezt átbeszéljük. „Uram, megtanultam a leckét - ismertem be -, most már tudom, hogy ha te nem vagy velem, akkor nem tudom magam jól érezni. Mostantól mindent együtt csinálunk."

Ezután közösen lementünk a pihenőszobába. Teljesen átváltoztatta. Új barátságokat, új izgal­makat, új örömet hozott. Azóta is a nevetés és a zene visszhangzik a házban. Csillogó szemmel így szólt hozzám: „Azt gondoltad, hogy velem nem tudsz majd jól szórakozni, ugye? Ne feledd: azért jöttem, „hogy megmaradjon tibennetek az én örö­mem, és a ti örömetek beteljék" (Ján 15,11).

A hálószoba

Egy nap, amikor a hálószobámban voltunk, az ágyam mellett lévő képpel kapcsolatban érdeklődött.

„Az a barátnőm képe" - mondtam. Habár tud­tam, hogy a barátnőmmel való kapcsolatom rend­ben van, kicsit furcsa volt erről Vele beszélgetni. A barátnőmnek és nekem nehézséget jelentett néhány dolog, de ezeket nem akartam Jézussal megbeszélni. Megpróbáltam témát váltani.

Jézus viszont nagyon jól tudta, hogy mire gondolok. „Elkezdted megkérdőjelezni a szexről való tanításomat, ugye? Kételkedsz annak a helyességében, hogy a nemi élet kizárólag azok­nak van fenntartva, akik a házasság szövetségé­ben élnek. Úgy érzed, hogy valami természetel­leneset kérek tőled, vagy akár lehetetlent. Attól tartasz, hogy az ezzel kapcsolatos akaratom korlátokat szab az élet és a szerelem élvezeté­nek, így van, ugye?"

„Igen" - vallottam be.

„Akkor most jól figyelj arra, amit mondok" - folytatta. „Nem azért tiltom a házasságtörést és a házasságon kívüli szexet, mert a szex rossz, hanem azért, mert jó. A fizikai extázison túl a szex eszköz arra, hogy két élet mély szerelem­ben összefonódjon. Emellett az eredményeként emberi élet születhet. A szex egy erőteljes dolog. Amennyiben helyesen élnek vele, jót eredményez. Ha viszont helytelenül, akkor tönk­reteszi a jót. Pontosan ezért tervezte Isten úgy, hogy kizárólag az egy életre szóló szövetség keretein belül legyen helye. A szerelem a szexnél sokkal többről szól.

Engedd, hogy segítsek neked a másik nemmel való kapcsolatodban! Ha el is buksz, szégyelled magad, és bűntudatod van, tudd, hogy még mindig szeretlek, és veled maradok. Beszéld meg Velem! Ismerd be, hogy téved­tél! Tégy róla, hogy többé ne forduljon elő! Támaszkodj az Én erőmre! Majd Én segítek, hogy ne ess el, és elvezetlek egy olyan házassá­gi kapcsolatba, ahol a kettő valóban eggyé válik Bennem."

A szekrény a folyosón

Van még egy nagyon fontos dolog, amit sze­retnék megosztani veled! Egy nap ott találtam Jézust a bejárati ajtónál. Várt rám. Érdeklődően tekintett fel. Amikor beléptem, azt mondta: „Van egy furcsa szag a házban. Mintha egy dög lenne itt valahol. Szerintem a szekrényben lesz, fent a folyosón."

Azonnal tudtam, miről beszél. Valóban volt egy kis szekrényke a folyosón. Abban tartottam kulcsra zárva néhány apró személyes holmit, amiről senkinek nem beszéltem. Azt pedig főleg nem szerettem volna, hogy Krisztus tud­jon róluk! Halott, rothadó dolgok voltak, amik a régi életemből maradtak itt. Nem voltak gonosz dolgok, de helyesek sem. Egy keresz­tény életében pedig végképp nem volt semmi keresnivalójuk. Ennek ellenére szerettem őket. Annyira magamnak akartam őket megtartani, hogy még azt sem akartam beismerni, hogy ott vannak. Tétován megindultam Jézussal felfelé a lépcsőn. Ahogy mentünk, a szag egyre erősebb lett. Jézus a szekrény ajtajára mutatott, és azt mondta: „Ott van! Valami halott dolog."

Mérges lettem. Csak ezt a szót találom erre. Szabad bejárást adtam neki az irodába, az ebédlőbe, a nappaliba, a műhelybe, a pihe­nőszobába, a hálószobába, most pedig egy aprócska szekrényről kérdezgetett.

Azt mondtam magamban: „Na, ez aztán már túl sok! Nem adom oda neki a kulcsot."

„Nos - szólalt meg Jézus, mintha a gondola­taimban olvasott volna -, ha azt gondolod, hogy itt maradok az emeleten ezzel a szaggal, akkor tévedsz. Kiviszem az ágyamat a teraszra vagy valahová máshová. Ennek a közelében nem tudok megmaradni." És ezzel megindult lefelé.

Miután megismerted és megszeretted Jézus Krisztust, az egyik legrosszabb dolog, ami történhet, hogy érzed, amint közelségét és a közösségét elkezdi megvonni tőled. Meg kel­lett adnom magam. „Neked adom a kulcsot - mondtam szomorúan -, de neked kell kinyit­nod és kitakarítanod a szekrényt! Nekem nincs hozzá erőm."

„Tudom, hogy nincs - mondta -, csak add nekem a kulcsot! Adj felhatalmazást arra, hogy elintézzem azt a szekrényt, és megteszem!" Ekkor remegő kézzel átadtam Neki a kulcsot. Elvette tőlem, odament az ajtóhoz, kinyitotta, bement, kivette a bűzlő, rohadt dolgokat, és min­dent kidobott. Ezután kitakarította a szekrényt, kifestette, és szinte egy perc alatt felújította. Azonnal friss, illatos szellő illata söpört végig a házon, és az egész hangulat megváltozott.

Mekkora szabadulás és győzelem volt ez, hogy az a halott dolog többé nem volt jelen az életemben!

Függetlenül attól, hogy milyen bűn vagy fáj­dalom volt a múltadban, Jézus készen áll arra, hogy megbocsásson, meggyógyítson, és egés­szé változtasson.

A tulajdonjog átadása

Ekkor eszembe jutott valami. Arra gondol­tam magamban: „Már jó ideje dolgozom azon, hogy a szívemet tisztán tartsam, hogy Krisztus rendelkezésére álljon, de ez nagyon kemény munkát igényel. Mire kitakarítom az egyik szo­bát, kiderül, hogy a másik piszkos. Elkezdek a másodikon dolgozni, és közben kiderül, hogy az első megint poros. Kezdek nagyon belefáradni abba, hogy tisztán tartsam a szívemet, és enge­delmes életet éljek. Ez nekem egyszerűen nem megy!"

Aztán megkérdeztem: "Uram, van rá mód, hogy esetleg az egész házat irányítsd és kar­bantartsd, pontosan úgy, ahogyan azzal a szekrénnyel tetted? Rád bízhatnám a szívem ellátását? Segítenél abban, hogy a szívem olyan legyen, amilyennek lennie kell, és én pedig azt csináljam, amit csinálnom kellene?"

Láttam, hogy a szeme felcsillant, amikor azt mondta: „Nagyon szívesen! Pontosan ezért jöttem. Saját erődből nem tudod élni a keresz­tény életet. Lehetetlen. Hadd éljem helyetted és rajtad keresztül én! Egyedül így működik a dolog. De - tette hozzá lassan - nem én vagyok a ház tulajdonosa. Ne feledd, hogy vendégként vagyok itt. Nincs felhatalmazásom arra, hogy kezembe vegyem az irányítást, mivel az ingat­lan nem az enyém."

Egy pillanat alatt világossá vált minden. Izgatottan felkiáltottam: „Uram, eddig ven­dégként kezeltelek, én pedig vendéglátóként viselkedtem. Mostantól kezdve te leszel a ház tulajdonosa és ura. Én pedig a szolgáló leszek."

Amilyen gyorsan csak tudtam, odafutottam az íróasztalhoz, kivettem a ház tulajdoni lapját, amely tartalmazta a vagyontárgyak listáját is, valamint a házon lévő terheléseket, annak álta­lános állapotát és helyzetét. Ezután visszafutottam hozzá, és izgatottan átírtam az Ő nevére, hogy Ő rendelkezzen felette örökkön örökké. Térdre borulva neki adtam: „Itt van. Ez minden, ami vagyok, és minden, amim van. Mostantól te irányítsd ezt a házat! Kérlek, engedd meg, hogy szolgaként vagy barátodként itt maradhassak!"

Ő pedig kezébe vette az életemet azon a napon, és szavamat adom arra, hogy nincs jobb mód a keresztény élet megélésére. Ő tud rá vigyázni, és tudja, hogyan használja. Ettől a pillanattól kezdve mély békesség költözött a lelkembe, mely azóta is megmaradt. Én az Övé vagyok, Ő pedig az enyém mindörökké.

Azt kívánom, hogy Krisztus telepedjen le nálad is, és legyen Úr a te szívedben is!

 

Robert Boyd Hunger számos helyen szolgált lelkipász­torként valamint az evangelizáció és gyülekezetstraté­gia professzoraként a Fuller Theological Seminary-ban.