Skip to main content

01.12 Voltál-e valaha egyedül Istennel? (1)

"...maguk között azonban tanítványainak mindent megmagyarázott" (Mk 4,34).

Vele való egyedüllétünk. Jézus Krisztus nem azért von félre minket, hogy egész idő alatt magyarázzon nekünk. Mindent csak akkor tár fel előttünk, ha már meg tudjuk érteni. Mások élete példázat nekünk: Isten kibetűzteti belőlük a saját lelkünket. Lassan halad ez a munka, úgyannyira, hogy Istennek az egész életünk idejére és az örökkévalóságra is szüksége van ahhoz, hogy valakit tervéhez formálhasson. Az egyetlen mód arra, hogy Isten felhasználhasson minket az, ha engedjük, hogy saját jellemünk girbe-görbeségein és hasadékain végigvezessen. Elképesztő, mennyire nem ismerjük magunkat! Még ha látjuk, akkor sem ismerjük fel irigységünket, lustaságunkat, büszkeségünket. Jézus leleplezi előttünk: mennyi mindent rejtegetett testünk, mielőtt az Ő kegyelme munkálkodni kezdett bennünk. Ki tanulta meg, hogy bátran belenézzen önmagába? Szabaduljunk meg attól az elképzeléstől, hogy megértjük magunkat, ez az utolsó beképzeltségünk, amit el kell hagynunk. Egyedül Isten ismer minket. A szellemi élet legnagyobb átka az önhittség. Ha valaha csak felvillant volna előttünk az, hogy milyenek vagyunk Isten szemében, többé soha nem mondanánk: "Ó, milyen méltatlan vagyok", mert tudnánk, hogy még kifejezni is lehetetlen, mennyire azok vagyunk. Míg meg nem győződünk méltatlanságunkról, Isten szorosságban tart mindaddig, amíg egyedül nem maradunk vele. Akinek a szívében egy morzsányi büszkeség vagy beképzeltség van, annak Jézus semmit sem tud megmagyarázni. Olyan csalódáson vezet át, amelyben megsebzi értelmi gőgünket, leleplezi csalárd szívünket. Megmutatja fegyelmezetlen hajlamainkat - olyan dolgokat, amelyekről sohasem gondoltuk volna, hogy Ő azok miatt akar négyszemközt lenni velünk. Összejöveteleken sok mindent hallunk, de nem értjük meg addig, amíg Isten félre nem von minket, hogy ezekről négyszemközt beszéljen velünk.