Skip to main content

10.04 A látomás és a valóság

"Elhívott szenteknek..." (1Kor 1,2).

Köszönd meg Istennek, hogy látást ad arra nézve, mivé kell lenned. Megláttad, de még nem érted el. Amikor lent vagyunk a völgyben, - ahol próbára vagyunk téve, hogy a választottak közé tartozunk-e, - innen a legtöbben közülünk visszafordulnak. Nem vagyunk felkészülve azokra az ütésekre, amikre szükség van, hogy kiformálódjék a látás szerinti lényünk. Megláttuk, hogy nem vagyunk azok, akikké Isten akar tenni, de engedjük-e, hogy Isten "az igazi formára és használatára kovácsoljon"? Az ütések mindig hétköznapi módon és közönséges emberek által érnek bennünket.

Időnként látjuk, mi Isten célja, de hogy engedjük-e a látást valóságos jellemmé válni, az tőlünk függ, nem Istentől. Ha szívesebben lustálkodunk a hegyen a látás emlékeiből élve, akkor a gyakorlatban nem vagyunk használhatók a közönséges fából faragott emberi életben. Meg kell tanulnunk ráhagyatkozni a látottakra. Ne az elragadtatásokban és Istenről elmélkedve akarjunk élni, hanem a gyakorlati valóságban a látomás világosságánál mindaddig, amíg az igazi valósággá nem válik. Nevelésünk minden kis mozzanata erre irányul. Tanuld meg megköszönni Istennek, hogy tudtodra adja kívánságait.

A kis "vagyok" mindig méltatlankodik, amikor Isten szól: Tedd meg! A kis "vagyok" hadd zsugorodjék össze a hatalmas "VAGYOK AKI VAGYOK" (2Móz 3,14) felháborodásától: "A VAGYOK küldött téged". Az Ő szava legyen az uralkodó. Megdöbbenve ébredünk rá, hogy Isten tudja, hol élünk és melyik barlangba bújunk el előle! Felkutat ott, mint hirtelen villám. Egyetlen teremtmény sem ismeri az ember lényét úgy, ahogyan Isten ismeri.