Fogoly vagyok, nem szabadulhatok, szemem elbágyadt a nyomorúságtól. Hívtalak, Uram, minden nap. (Zsolt 88,9b-10)
Krisztus mondja: "Az Úr Lelke van énrajtam, mivel felkent engem, hogy a szabadulást hirdessem a foglyoknak." (Lk 4,18)
Ha tudjátok ezeket, boldogok lesztek, ha cselekszitek ezeket. (János 13,17)
Nagy idõben élünk. Ez kétségtelen. De kétséget támaszt bennem: vajon a keresztyén egyház és benne az egyes keresztyén hívek a nagy idõnek megfelelõen élik-e keresztyénségüket? Magamban legtöbbször fájdalommal adok erre a kérdésre nemleges választ.
Ennek az okát keresem. A felnõtt nemzedék tagjainak a hite nem azért mutatkozik erõtlennek, mintha nem ismerné tanításodat, mindazt, amit követõidtõl vársz. Régebbi idõk embereivel egybevetve talán nagyobb a mostani ember tudása arról, amit hirdettél. A teológiai tudomány is sokfelé virágzik, és olyat tud rólad mondani, amit régebbi korok még nem tudtak.
A bajok gyökere nyilván másutt van. Csak "tudjuk" azokat, amiket mondtál. Boldogságot pedig csak arra az esetre ígérsz, ha "cselekedjük" is, amit tudunk.
Uram!
Úgy lehet, elõttem élt keresztyének - ha talán kevesebb volt az ismeretük - több tettel igazolták hozzád tartozásukat, mint én. Boldogabbak is voltak. Szívleltesd meg velem mai mondatodnak egész tartalmát, hadd lehessek így boldog.