Milyen jó hálát adni az Úrnak, és zengeni neved dicséretét, ó Felséges, hirdetni reggel szeretetedet, hûségedet minden éjjel. (Zsolt 92,2-3)
A türelem és vigasztalás Istene adja meg nektek, hogy kölcsönös egyetértés legyen közöttetek Jézus Krisztus akarata szerint, hogy egy szívvel, egy szájjal dicsõítsétek a mi Urunk Jézus Krisztus Istenét és Atyját. (Róm 15,5-6)
Én azt a dicsõséget, amelyet nekem adtál, õnekik adtam, hogy egyek legyenek, amiképpen mi egy vagyunk. János 17,22
Meglep imádságodnak ez a hangja. Mennyei Atyád elõtt földi életedre tekintettél vissza, és úgy beszéltél annak a "dicsõségérõl".
Ha földi életedet nézem, akkor mindössze néhány jelenetet látok benne, amelyben megnyílt fölötted teljes világosságával a menny, vagy magad - a megdicsõülés hegyén - mennyei fénybe öltöztél. Egyébként életedet szenvedésnek látom, mert az ember téged szinte lépten-nyomon meggyalázott. Érzem: valami másban kell azt a dicsõséget keresnem, amelyrõl beszélsz. Küzdelmekkel teli földi életednek legfõbb dicsõsége mennyei Atyádhoz való gyermeki viszonyod volt. Ez adta meg életed gazdagságát, tartalmát és páratlan szépségét.
Ez volt a földön a Te dicsõséged.
Uram!
Megszoktam a keresztyén élet kereszthordozó oldalát látni. Megszoktam dicsõségén azt érteni, ami kifelé ragyog és másokat elkápráztat. Ilyen dicsõséget a tieidnek nem adsz. Többet adsz: belsõ fényt - a szívnek. Nekünk adod az Istennel örökké összefûzõ gyermeki viszonyt.
Ez a mi dicsõségünk.