Maga az Úr megy elõtted, õ lesz veled. Nem hagy el téged, és nem marad el tõled. Ne félj hát, és ne rettegj! (5Móz 31,8)
A tanítványok unszolták és kérték Jézust: "Maradj velünk, mert esteledik, a nap is lehanyatlott már!" Bement hát, hogy velük maradjon. (Lk 24,29)
Tekints rám, hallgass meg, Uram, Istenem!
Ezt mondja megváltód, az Úr, aki az anyaméhben formált: Én, az Úr alkottam mindent, egyedül feszítettem ki az eget, magam tettem szilárddá a földet. (Ézs 44,24)
"Az én érdemem. Nélkülem itt semmi sem lenne." Hányszor hallunk nap mint nap ehhez hasonló mondatokat. És mi magunk is hányszor gondoljuk azt emberekrõl, hogy rájuk alapozhatjuk az életünket. Aztán mennyiszer kell csalódnunk keresve az emberek között újra egy biztos pontot. És néha nem találunk kapaszkodót. Elhallgat az öntömjénezés, vagy éppen a túl sok önjelölt szabadító és teremtõ közt nem találjuk azt, aki igazi megoldást tudna nyújtani. És ebben a káoszban vagy éppen elhagyatottságunk csöndjében megszólít minket valaki. És van valami megkérdõjelezhetetlen nagyság ebben a kijelentésben. Pedig már hozzászoktunk az emberi nagysághoz. Ahhoz, hogy az anyagokat át tudjuk formálni, és újat tudunk teremteni. De ez valami más. Az ég és a föld, a világ teljessége, a népmesei földkerekség megteremtése meghaladja az emberi képességet. A semmibõl mi nem vagyunk képesek megteremteni a mindent. És a legcsodálatosabb az, hogy aki mindezt megtette, nem állt meg dicsekedni. Hiszen minden pillanatban, amikor nem hullik körülöttünk darabjaira a világ, az õ megtartó jelenlétét érezhetjük. Mert õ, az Úr formált minket is az anyaméhben az ég és föld teljességének részeként. És nem hagyott minket egyedül, de Megváltónkká lett a Golgotán, és ma is és minden napon velünk van.
Tudd meg, hogy társad, aki sem otthon, sem úton, sem álomban, sem nappal, sem életben, sem halálban nem hagy el, az a te Urad, védelmezõd, Teremtõd. (al-Gazáli)
Hála legyen neked Teremtõm, hogy önmagadnak lakozást vettél bennem is. Ámen.