Minden lélek dicsérje az Urat! Dicsérjétek az Urat! (Zsolt 150,6)
Örüljetek az Úrban mindenkor! Ismét mondom: örüljetek. (Fil 4,4)
Istenünk! Csendesíts el színed elõtt. Add nekünk Igéd tiszta erejét!
Nagy félelem fogta el õket, és így szóltak egymáshoz: "Ki ez, hogy a szél is, a tenger is engedelmeskedik neki?" (Mk 4,41)
Amikor megnõnek a hullámok a hajónk körül, mi is megrémülünk, mint akkor a tanítványok. Ha úgy érezzük, hogy veszélyben vagyunk, sokszor elveszítjük reménységünket, hitünket. Ahogyan a tanítványok nem gondoltak bele abba, hogy ki is alszik ott mellettük a csónakban. De ezután - hitetlenségünk ellenére - az Úr bizonyságot tesz hatalmáról. Elcsendesül a vihar, megoldódnak életünk végzetesnek hitt problémái. Egyszerre kitisztul minden. Meglátjuk-e azt a mindennapok fásultságában, hogy ilyesmi nem történhet magától? Észrevesszük-e, ahogyan semmivé válnak a gondok? Meg kell látnunk, hogy a mi életünk hajócskájára is ügyel valaki, hogy éppen csak akkorák legyenek a hullámok, hogy ne süllyedjen el. A keresztyén életnek ez az igazi titka. Rácsodálkozni arra, aki csendet parancsol a tomboló elemeknek. Azt észrevenni, aki mindig vigyáz az életünkre. Akkor is, ha azt gondoljuk, alszik, nem figyel. Õt kell meglátnunk életünk sodra mögött, róla kell bizonyságot tennünk. Ha nem is tudunk teológiai pontossággal beszélni róla, legalább egy mélyrõl feltörõ, õszinte, rácsodálkozó kérdést ki kell mondanunk. Ki ez, hogy ilyen nagy dolgokat tesz?
Úgy nézzen hited az Üdvözítõ Krisztusra, hogy õ a viharnak is ura. Ha akarja, az ördög dühöngõ hullámait is meg tudja fékezni. (Luther)
Urunk! Engedd, hogy észrevegyük, micsoda veszedelmek vesznek minket körül. De add, hogy azt is meglássuk, milyen csodálatos módon szûnnek meg ezek egymás után. Ne hagyj kétséget szívünkben afelõl, hogy te minden bajból kimentesz minket. De irtsd ki belõlünk az elbizakodottságot, hogy ez a mi érdemünkért történne. Mindenekelõtt pedig adj hálás szívet, hogy ezt naponként megköszönjük neked. Ámen.