Ó, Uram! Add, hogy kételkedésünk megszűnjön!
Hitben járunk, nem látásban. (2Kor 5,7)
Elgondolkodtató ez az igeszakasz, mert önvizsgálatra indíthat minket, ha fel merjük vállalni ezt a nehéz feladatot. Mindig merünk Istenre hagyatkozni? Valóban bízunk az ő megtartó szeretetében? Valóban hisszük, hogy ő jelen van az életünkben? Esetleg csak akkor hagyatkozunk rá, figyelünk rá, ha valamilyen nehéz feladat előtt állunk? Csak akkor dicsőítjük őt, ha a munkánk gyümölcsét rögtön megláthatjuk? Ha ez így van, akkor a mi készülékünkben van a hiba. Nem vagyunk egy hullámhosszon Istennel. Mert az Úr szeretetének megtapasztalása valami igen finom műszerhez hasonló. Sokkal érzékenyebb a bűnre és a kegyelemre, mint a hőmérő higanyszála a melegre és a hidegre. Ha szelídek vagyunk és ügyelünk arra, hogy gondolatainkkal, szavainkkal és életünkkel az Urat dicsőítsük, akkor ő szeretetének számtalan jelével áraszt el minket. Az igaz hitnek nincs szüksége a közvetlen, azonnali látásra. Az igaz hit feltétlen bizalom Istenben. Tökéletes ráhagyatkozás, amiben nincsen egy szemernyi kételkedés sem. Ha ezt fel merjük vállalni, akkor meg fogjuk látni Isten gondviselésének jeleit is. Ezek a jelek eddig is körülvettek minket, csak kételkedésünk, hitetlenségünk miatt nem láttuk azokat. Isten valóban munkálkodik az életünkben, csak rá kell hangolódnunk az ő hullámhosszára. Engedjük, hogy Isten "bemérjen" minket.
Isten művében több helye van a hitnek, mint a látásnak. (C. H. Spurgeon)
Mindenható mennyei Atyánk! Köszönjük, hogy igéddel felhívod a figyelmünket hiányosságainkra. A hitetlenség és az állandó kételkedés jellemzi életünket, de te ennek ellenére mégis megszólítasz bennünket. Belenyúlsz az életünkbe, hogy a benned való hit uralja az életünket a hitetlenség helyett. Kérlek, erősítsd meg a szívünket, a lelkünket, hogy egész életünket a benned való hit jellemezze. Ámen.