Mindezek arra várnak, hogy idejében adj nekik eledelt. Ha adsz nekik, szedegetnek, ha bõkezû vagy, jóllaknak javaiddal. (Zsolt 104,27-28)
Mindennapi kenyerünket add meg nékünk ma. (Mt 6,11)
Uram, te vagy a Krisztus. Te vagy minden kezdete és vége. Ámen.
Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?
Távol van a segítség, pedig jajgatva kiáltok!
Istenem! Hívlak nappal, de nem válaszolsz,
Hívlak éjjel, de nincs nyugalmam.
Pedig te szent vagy, (trónodon ülsz),
rólad szólnak Izráel dicséretei.
Benned bíztak õseink,
bíztak, és megmentetted õket.
Hozzád kiáltottak segítségért, és megmenekültek,
benned bíztak, és nem szégyenültek meg.
Ne légy tõlem távol,
mert közel a baj, és nincs, aki segítsen!
Ó, Uram, ne légy távol,
erõsségem, siess segítségemre!
Dicsõség az Atyának, a Fiúnak
és a Szentléleknek,
miképpen volt kezdetben, most és mindenkor,
és mindörökkön-örökké. Ámen.
Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?
Távol van a segítség, pedig jajgatva kiáltok! (Zsolt 22)
A katonák nádszállal verték a fejét, leköpdösték és térdhajtással hódoltak elõtte. (Mk 15,19)
Nem követlek már téged, eltévelyegtem utaidról. Keresztedet látom magam elõtt, Uram, ezt én tettem veled?! Hogy alázhattalak meg ennyire? Uram, nem követtelek. Király vagy, hatalmad van mindenek felett. A nádszálak is arra hajlanak, amerre te akarod. Csak én, az ember vagyok képes azzal verni a fejed. Te a legnagyobbat adod nekem, a szeretetedet. Csak én, az ember vagyok képes mégis ellened fordulni. Üdvösséget, hitet adsz, Lelkedet küldöd hozzám. Csak én, az ember vagyok képes áruló hódolattal térdet hajtani elõtted. Hazugság vesz körül, a saját hazugságaim. Azt gondoltam, hogy szeretlek téged. De hogyan is lennék képes rá?! Becsaptalak, átvertelek, elhagytalak. Hitegettem magamat. De te látod ezt. Szemed szomorún-megértõn néz rám a keresztrõl. Nincs hova bújnom, nincs hova menekülnöm tekinteted elõl. Ismersz engem. Tudod, milyen az életem. Belém néztél, és bûneim megsemmisítenek. A porral vagyok egyenlõ. Mulandó az életem. Te mégis nézel. Te mégis szenvedsz értem. Te mégis megváltasz engem. Te mégis szeretsz engem. Mégis szeretsz engem.
Péter apostol némán haladt a széles Via Appián.
A görcsös vándorbot kiesett kezébõl, majd hirtelen térdre hullott, kitárta karját és felsikoltott:
- Krisztus!? Krisztus!?
És arccal a földre borult. Sokáig tartott a csend; majd elcsukló hangon zokogva kérdezte az Apostol:
- Domine, quo vadis?? (Hová mégy, Uram?)
- Bizony mondom néked, ha netalán itt hagynád nyájamat, melyet reád bíztam, én megyek Rómába, hogy másodszor is megfeszítsenek.
Az Apostol mozdulatlanul feküdt a földön, mintha meghalt volna. Végre felkelt; reszketõ kezével felvette kiejtett görcsös botját, aztán szótlanul megfordult, és visszaigyekezett a városba, amelyet elhagyott. (Henryk Sienkiewicz)
Ég, föld királya, kit Úrnak vall minden. Mint adjon hálát irgalmadért szívem? Nincs elég drága, mit neked adhatnék, kincs és ajándék.
Nem tudom én azt ésszel föl sem érni, hogy mihez tudnám irgalmadat mérni. Nagy szerelmedért viszont jókat tenni, nem tud senki.
Gondold el, lelkem, szorongó örömmel, keserû gyönyörûséggel, elszorult szívvel, hogy a te legfõbb üdvöd Jézus szenvedése; az õt felsebzõ tövisekbõl égrenyíló virágok bomlanak; sok édes gyümölcsöt szedhetsz az õ keservébõl - ezért soha le ne vedd róla tekinteted! (Bach: János passió: 7., 27., 31. tétel)
Uram irgalmazz, Krisztus kegyelmezz, Uram irgalmazz! Ámen.