Rejtekhelyem és pajzsom vagy, igédben reménykedem. (Zsolt 119,114)
Azért fáradunk és küzdünk, mert az élõ Istenben reménykedünk, aki üdvözítõje minden embernek, de leginkább a hívõknek. (1Tim 4,10)
A te igéd nem tér hozzád vissza üresen. Elvégzi, amiért küldted!
A százados ezt üzente Jézusnak: Magamat nem tartom méltónak arra, hogy elmenjek hozzád, hanem csak szólj, és meggyógyul a szolgám. (Lk 7,7)
A beszéd az az eszköz, amellyel az ember kiemelkedett az õt körülvevõ világból. Ennek segítségével tanulhat, olvashat, írhat, gondolatokat és érzéseket fogalmazhat meg. Kifinomultan kommunikálhat. Beszédünkkel mégsem elemivé teszünk dolgokat, hanem kielemzünk. Túlbonyolítunk amúgy világos, egyszerû tételeket. Az eredetileg teremtõ - a láthatatlanból, a láthatókat elõhozó - szó kicsinyes, parttalan és eredménytelen vitatkozások eszközévé válik. Az ember szájából elhangzó szó súlytalanná, hiteltelenné vált. Mégis a szó, a megszólalás, a megszólítás Isten eszköze arra, hogy kaput nyisson, utakat megvilágosítson, és kérdéseinkre valós választ adjon. Magamat nem tartom méltónak (...), hanem csak szólj..." - üzeni a százados Jézusnak. Bízik az õ szavának erejében, annak hatalmában. Egyetlen szó, mely életeket, sorsokat fordít meg. Úgy, amint hívásként hangzik: Kövess engem! Akkor, mikor az emberi életet gyökeresen változtatja meg: Akarom, láss! Ahogy súlyos bilincseket leverve, az életre szabadít fel újból: Megbocsátattak a te bûneid. Ezzel a szóval sötétségbõl világosságot hívott és hív elõ ma is. Az adventi idõszakban ennek a Szónak, Igének testté lételére várunk, mely nemcsak megszólalt, üzent, hanem amely közöttünk lakott.
...Az erdõszélrõl jöttem: bûn honából, Sütött a vétek izzón, mint a nap,
Jöttem a bánat szelíd ösvényén, Kezemben reszket a levett kalap,
E mély homályba, e szent fák tövébe Teszem le szívembõl ma mind a vétket -
Tölgykoronákban orgonáz a szél.
És szól az Isten: Feloldozlak téged.
(Reményik Sándor)
Uram, elég nekem a te szavad. Bízni akarok a te ígéreteidben! Ámen.