Ha szeretjük őt teljes szívünkből, teljes elménkből és teljes erőnkből, és ha szeretjük felebarátunkat, mint magunkat, sokkal több az minden égő- és véresáldozatnál. (Mk 12,33)
Azt, hogy mit gondolunk Istenről, milyennek látjuk vagy valljuk őt, a többi emberhez való viszonyunk nyíltan tükrözi. Akár már az is, hogy mit gondolunk egymásról, ismerőseinkről, ismeretlen emberekről. Mert ahogyan bánok az emberekkel, gondolkozom róluk - úgy bánok és gondolkozom Istenről. Ha a kettő között szakadék tátong, akkor ott valamilyen gond van. Mert a belső kívülre vetül. Ha ebbe most belegondolunk, akkor igen mélyen megdöbbenhetünk. Ellenkezünk vele, vagy talán meg is botránkozunk. De a belső tükröződik kívül. Isten szeretete, ha valójában az, akkor ez megnyilvánul kifelé, a világ felé. Ezt pedig legfeljebb elhazudni tudom magam előtt, ami ettől még nem fog megváltozni. Mert pont ez mutatja azt, hogy tényleg "Isten-képem" van, és nem az élő Istennel vagyok kapcsolatban. Van egy kép, amit néha előveszek magamnak vigasztalásul, ha felebarátomat, szomszédomat nem tudom a magam életéhez hasonlóan elfogadni, és ezt dédelgetem, ebbe ringatom magam, ezt álmodom. Ahelyett, hogy lényem rejtett istenképűségét keresve odalépjek a másik emberhez. Mert emberekről van szó, Isten képmásairól, vagyis végső soron a magam istenképéről.
A szeretet nem egy személy kizárólagos szeretete, hanem olyan lelkiállapot, amelyben készek vagyunk mindent szeretni; az az állapot, amelyben egyedül ismerhetjük föl lelkünk isteni eredetét. (Lev Tolsztoj)
Add Istenem, hogy úgy állhassak oda eléd, amint vagyok. S tekinteted sugarával szabadíts meg mindattól, ami nem vagyok. Attól, ami nem "Én vagyok". S add, hogy ezt másokban is meglássam, és felismerjem az emberekben a te Krisztus-arcodat. Ámen.