Mika kijózanító illusztrációt szolgáltat számunkra a nemzet szomorú állapotáról a bírák napjaiban. Jómódú, tekintélyes és vallásos ember volt a maga birtokán, Efraim hegyvidékén, éppen a Silóban lévő istenháza közelében lévő dombon, 18,31. Megmutatja a valóságos voltát a négyszeresen elhangzó kijelentésnek: "azokban a napokban nem volt király Izráelben", 17,6; 18,1; 19,1; 21,25; és nagyon világosan illusztrálja azt, hogy mit jelent a további megállapítás: "kiki azt cselekedte, amit jónak látott", 17,6; 21,25. Ő is pontosan ezt tette.
Erkölcsi szempontból Mika teljesen semmibe veszi Isten törvényét. Még ha anyja filiszteus volt is, ez nem mentség számára, hogy ellopja a hozományát; vö. 16,5. Csak az anyai átoktól való babonás félelme vezeti rá, hogy megvallja bűnét, nem pedig igaz bűnbánat. Az ezüst megkerülése az anya számára teljes körű bálványimádást tett lehetővé, és két bálvány volt az eredménye.
A Szentírás szerint Mika teljes mértékben ellenszegült Isten Igéjének. Minthogy már volt "házi szentélye", két további bálvány csak felfuvalkodottá tette vallásos énjét. Valamilyen engedményt Jahvénak is tett, készítve egy efódot (vö. Gedeon hagyatékával, 8,27), így helyi bálványimádásra tért át helyi házi istenek készítésével (a terafim). Nem volt tekintettel szellemi alapelvekre vagy gyakorlatokra, amelyek még azokban a napokban is láthatóak voltak Isten házában a silói szomorú hanyatlás ellenére. Mika vallása kényelemből született, nem meggyőződésből.
Szellemi szempontból Mika megpróbálta utánozni Isten házát - miközben semmibe vette annak létezését. Fiának pappá szentelése, valamint felváltása egy fizetett lévitával, akinek semmilyen szentírási felhatalmazása nem volt a papságra: ez jelenti Mika vallásos ötleteinek csúcspontját. A szomorú az, hogy Mika azt várta, hogy az Úrnak tetszeni fog majd vallásos felépítménye. Boldogan jelenti ki: "Most tudom, hogy jól fog velem tenni az Úr". Micsoda beképzelt (megdöbbentő) önámítás!
Mika előttünk lévő története gondolkoztasson el a szomorú történéseken, amikor Isten népe elhagyja Isten Igéjét. Az eredmény a pogányság. Az isteni büntetés elkerülhetetlen volt, úgyhogy a szenteknek kiáltaniuk kellett szabadításért. Ezekre a kihívásokra válaszul Isten bírákat támasztott. Minden egyes bíró Krisztusnak, a nagy Szabadítónak az előképe.