Skip to main content
OLVASNIVALÓ: 
Jób 1,6-22

Mielőtt a Sátán megjelenik, Jób 1,6, Isten szuverenitásának nagy igazságát látjuk. A Sátán hatalmas, de Isten mindenható. Bepillantást nyerünk a mennyei világ eseményeibe. Isten a szellemi világ teremtményeit maga elé hívja. A könyvben szereplő minden ember, maga Jób is, teljesen tájékozatlan azokkal az eseményekkel kapcsolatban, amelyek Isten előtt történtek. A Sátán beszámolója mutatja földi tevékenységét, és az Úr megkérdezi őt szolgájával, Jóbbal kapcsolatban. Az Úr megállapítása, amely még az 1. versen is túlmegy, nagyon figyelemreméltó, 1,8. Ez a könyv döntő verse, mert a történések hátralévő része nagy mértékben függ attól, ami itt meg van állapítva. A Sátán vádolja Jóbot, 1,9, és magát Istent is, 10. v. A Sátán azt állítja, hogy Jób csak azért féli Istent, mert élvezi a sokféle anyagi áldást - a következtetés az, hogy ő képmutató. Azt mondja továbbá, hogy Isten különleges módon gondját viseli Jóbnak, körülvéve őt magát és javait. A Sátán tudta, hogy a gazdagság sok embert erőszakossá és Istentől függetlenné tesz. Micsoda nagy ellenség és ellenfél a Sátán!; vö. Zak 3,1; 1Pt 5,8. Azt javasolja Istennek, hogy nyúljon hozzá a javaihoz, és ki fog derülni, hogy Jób mihez ragaszkodik valójában. Ő biztos abban, hogy Jób nyíltan meg fogja tagadni Istent, ha anyagi áldásait megbolygatja, 1,11. A Sátán korlátozott felhatalmazást kap, hogy ártson Jóbnak, de személyét nem bánthatja, 12. v.; vö. Zsolt 105,15; 1Kor 10,13. Mindenesetre a Sátán első támadásában Jób javaira, valamint családjára teszi rá a kezét, gyorsan rettenetes csapásokat idézve elő. Jób valószínűleg ekkor égőáldozatokat mutatott be. A Sátán nagyon igyekezett annak elérésére, hogy Jób megátkozza Istent! Vö. 2Kor 2,11. Jób magatartását mindebben a tragédiában a Jób 1,20-22 jegyzi fel. A rettenetes csapások ellenére, amelyek ilyen rövid idő alatt következtek be, Jób nagy alázatosságról tett tanúbizonyságot, és mindez Isten jelenlétébe vezette, hogy áldja az Ő nevét. Csodáljuk magatartását ilyen rettenetes katasztrófák után. Nagy belső békességet mutatott - az összes javai sem tették őt Istentől függetlenné. Istenhez ragaszkodott, és nem azokhoz az ajándékokhoz, amelyeket Ő azért adott, hogy élvezze őket, 21. v.; vö. 1Tim 6,6-8.17. Minden szenvedésében sem vétkezett, vagy nem hozott szégyent Istenre semmilyen helytelen módon, hanem inkább dicsőítette Őt. A Sátán legyőzésében Istent igazolta, megmutatva, hogy olyan a jelleme, amilyet Isten tulajdonított neki, 1,1.8.22.