Az Úr Jézus Jeruzsálem felé haladt, és amikor belépett egy bizonyos faluba, találkozott tíz leprás férfival. Micsoda szánalomra méltó látvány lehetett! "Megálltak távol", mert a betegség fertőző természete ezt megkívánta, de ezen felül a törvény is előírta, 3Móz 13,46. Ők tehát betegek, tisztátalanok voltak, és elkülönülten kellett lakniuk a táboron kívül.
Tisztelettudóan kiáltottak a távolból, esedezve, hogy az Üdvözítő irgalmasan gyógyítsa meg őket. Az Úr szánakozó szívének válasza az volt, hogy menjenek és mutassák meg magukat a papnak. Jelenlegi állapotukban a pap tisztátalannak nyilvánította volna őket, de hittel válaszoltak az Úr parancsára, és miközben mentek, megtisztultak.
Egy azonban, amikor látta, hogy megtisztult, visszatért, hogy kifejezze háláját, ő pedig egy megvetett samaritánus volt. A készséges hálaadás és odaadás tettével tért vissza, "dicsőítve az Istent nagy szóval", 15. v., és "arccal leborult az ő lábainál", 16. v.
"A kilence pedig hol van?" - kérdezte az Úr félreérthetetlenül; "Nem akadt más" (Magyar Bibliatanács ford.) 18. v. Ez volt az ő sokat mondó véleménye a helyzetről.
Szomorú dolog manapság, hogy az Úr népe gyakran inkább az áldásokat keresi, nem a Megáldót; túl gyakran megelégszünk az ajándékkal, de elfeledkezünk az Adományozóról. Lehet, hogy a nyomorúság idején gyorsak vagyunk az imádkozásra, és lassúak a dicsőítésre?
Ez az idegen volt az egyetlen, aki visszatért, önkéntelenül kifejezésre juttatta szívének érzéseit, és ezt cselekedve dicsőséget adott Istennek. Minden hívő embernek követnie kell ennek a férfinak a nemes példáját a hála ajándékáról. Itt a zsoltáríró kívánságát látjuk; "Adjanak hálát az Úrnak az ő kegyelméért, és az emberek fiai iránt való csodadolgaiért!" Zsolt 107,8.
A férfit, aki még arcra borulva volt Jézus lábánál, felszólították, hogy keljen fel és menjen az útjára annak tudatában, hogy "a te hited téged megtartott." 19. v. Értelmes hit volt az övé, és ő egyedül hallotta a biztatásnak és vigasztalásnak ezeket a szavait.