Skip to main content
OLVASNIVALÓ: 
Lukács 1,39-80

ERZSÉBET hangos szóval áldotta unokahúgát; Mária az Urat dicsőítette; Zakariás, megtelve Szent Szellemmel, prófétált és áldást mondott; „Áldott az Úr, Izráel Istene". A dicsőítésnek ilyen egybehangzó éneke gondolatainkat a Zsolt 34,4-hez viszi, ahol a zsoltáríró felszólít, hogy „dicsőítsétek velem az Urat, és magasztaljuk együtt az ő nevét!"

Ilyen körülmények között, és Lukács evangéliumának ezzel az igen figyelemreméltó bevezetésével megragadhatunk valamit abból az óriási izgalomból, amit megtapasztaltak azon a területen, ahol ezek az események lejátszódtak. A nagyobb izgalom még ezután fog jönni, nemcsak „Galileának városába, amelynek neve Názáret" (26. v.), vagy „a hegységbe, Júdának városába" (39. v.), mert Erzsébet fia, Bemerítő János dörgedelmes hangon figyelmeztette a „viperák fajzatait", és hirdette, hogy „meglátja minden test az Istennek szabadítását" (3,6). Ez az a légkör; amelyet Lukács megragad, hogy barátja, Theofilus elé tárja, és valóban megragad mindenkit, aki olvassa evangéliumát, a Bemerítő János születését körülvevő események pontos beszámolóját, és azokat a dolgokat és körülményeket, amelyek Mária fiának, Jézusnak a születéséhez vezetnek.

Mindig megjelennek az örömnek ezek az elemei, amikor az Úr megáldja népét, és ezeknek az alázatos embereknek nagy okuk van rá, hogy együtt örvendezzenek, amikor szellemi megértéssel tanúi annak, hogy Isten megkezdte kegyelmes tevékenységét az emberek üdvözlésére. Az utalások az örvendezésre, boldogságra és dicsőítésre nagyon gyakoriak Lukács evangéliumában, ahogyan elvárhatjuk. Az első fejezet bemutat két nőt, akiknek okuk van az örömre; Erzsébetet (58. v.) és Máriát (46-47. v.). Az evangélium vége felé Lukács leír egy kis jeruzsálemi társaságot, akiket elképesztettek azok a hírek, amelyeket az a kettő hozott, akik nemrégiben látták az Urat feltámadása után, és akiknek „nem hitték (el) az öröm miatt"' (Lk 24,41). Az evangélium a következő szavakkal fejeződik be: „mindenkor a templomban voltak, dicsérvén és áldván az Istent. Ámen" (24,53).

A helyszín most már készen áll Isten hatalmának és szeretetének bemutatására, amely üdvösséget fog hozni minden embernek az Úr Jézus által. Az első fejezet végén utalást tesz Bemerítő Jánosra, mint gyermekre, amint növekedik testben és szellemben, arra a napra készülve, amikor nyilvánosan „megmutatta magát az Izráelnek" (1,80).