PÁL SOHASEM szűnt meg örvendezni annak a mérhetetlen kiváltságnak, hogy megkapta azt, amit az 5. versben a kővetkezőképpen nevez meg: „az apostolságot a hitben való engedelmességnek okáért, minden pogányok között". Az Ef 3,8-ban olvasható ragyogó szavai rögtön eszünkbe jutnak: „Nékem... adatott ez a kegyelem, hogy a pogányoknak (a nemzeteknek) hirdessem a Krisztus végére mehetetlen gazdagságát." Visszatér ugyanerre a szívderítő gondolatra abban a hatalmas doxológiában, amellyel ezt a levelet befejezi (Róm 16,25-26). Bárcsak jobban részünk lehetne abban az örömteli izgalomban, amelyet neki jelentett Isten üdvözítő jó híreinek hirdetése.
Jelenlegi szakaszunkban ennek az egyetlen evangéliumnak három szempontjával találkozunk, (a) 1. v.: Ez Isten evangéliuma, mint Aki a forrása annak. Innen ered isteni tekintélye, amely engedelmességet követel. Ennek megfelelően Pál erre van elválasztva. (b) 9. v.: Ez az Ő Fiának evangéliuma, mint Aki annak témája. Innen ered isteni dicsősége, amely megérdemli az engedelmességet, így Pál boldog, hogy imádattal szolgálhat benne - „szellemem szerint". (c) 16. v.: Ez Krisztus evangéliuma isteni hatalommal, amely az üdvösséget önkéntes alapon kínálja. Ez magyarázza Pál mérhetetlen bizalmát még a gőgös római megvetés ellenére is. Ez messze nagyobb hódítást ér majd el, mint amit annak kérkedő hadereje.
Ebben az evangéliumban „az Istennek igazsága jelentetik ki" (17. v.). Később megfigyeljük majd, hogy az igazság különböző szemszögből szemlélhető, de itt az a szempont, hogy Isten felajánlja, hogy olyan igazságot biztosít a bűnösnek, amelyben megállhat Isten előtt. Ez az igazság nem érdem dolga, mert a bűnösnek az nincsen. Pál felkészítve olvasóinak gondolkodását egy olyan elvre, amelyet később fog majd kidolgozni, és idézve a Hab 2,4-et, jelzi, hogy az igazságnak ez az adományozása a hitre való reagálás, amely annak kezdeti megtapasztalása után elkerülhetetlenül hitbeli élethez vezet. A megigazult ember hit által él - újjászületett bizalomban Isten iránt nekivág egy olyan életnek, amilyet Isten kíván tőle. De van-e olyan bűnös, aki önként vonzódik afelé, hogy Isten gondolatai szerint éljen, és hálás legyen Isten nagylelkű ajánlatáért, hogy helyes közösségben legyen Ővele? Vagy pedig szüksége van arra, hogy felrázza közömbösségéből Isten Szelleme, hogy felfogja reménytelen helyzetét? Válaszoljon erre saját szívünk az Ef 2,3-mal.
Valamikor mi is mindnyájan közéjük tartoztunk, és a régi természetünk kívánságai uralkodtak rajtunk. A saját elgondolásainkat törekedtünk megvalósítani, és igyekeztünk elérni, amit a régi természetünk megkívánt. Így tehát ránk is, mint mindenki másra, Isten jogos haragja következett volna. (Ef 2:3)