MOST VAGYUNK a levél lényegénél és központi mondanivalójánál. Pál, a „bölcs építőmester" (1Kor 3,10) megvetette alapját, „amely Jézus Krisztus". A tantétel, amely most kibontakozik, szilárdan Krisztusnak, a mi Fejünknek istenségéről szóló tanítás, valamint az Ő élő, felbonthatatlan közössége a Gyülekezettel, amely az Ő Teste. A mi Urunk a mennyben van, Istennel együtt ül a trónon, és ezért lelki foglalatosságunk az „odafelvalókat" keresni. A világ számára természetes, hogy a földi dolgokkal törődik, de a mi polgárjogunk a mennyben van, ahova már most tartozunk, és „honnét a megtartó Úr Jézus Krisztust is várjuk; Aki elváltoztatja a mi nyomorúságos testünket, hogy hasonló legyen az Ő dicsőséges testéhez" (Fil 3,20-21).
A múlttal kapcsolatosan Krisztus „a mi békességünk" (Ef 2,14); a jelenben Ő „a mi életünk" (Kol 3,4); a jövőre vonatkozóan Ő „a mi reménységünk" (1Tim 1,1). Ahogyan részesedtünk vele halálában, eltemetésében és feltámadásában, úgy fogunk részt kapni Ővele dicsőségében és királyságában. Valamikor osztályrészünk az életben volt (Zsolt 17,14), elidegenedtünk Istentől a bűn miatt. Most, miután megbékültünk, a mennyei Király alattvalói vagyunk egy olyan világban, amely nem ismerte el Őt, de amelyben Ő követként helyezett el bennünket (2Kor 5,18-20). Krisztusért szólni olyan életet követel, amely összhangban van hitvallásunkkal; ami az „óemberre" tartozik, halálra van adva. Az 5. versben említett bűnök manapság nagyon elterjedtek, sok esetben úgy fogadják el azokat, mint társadalmi normát, és minden műsorszóró média népszerűsíti. Ezeknek nincs helye Isten gyermekének életében (Róm 6,1-23). Önkontrollra van szükség a 8. és 9. versben felsorolt bűnökön való uralkodáshoz. Ezek a bűnök főleg annak a bizonyos „fékezhetetlen" tagnak, a nyelvnek a rovására írhatók (Jak 3,8). Amikor hazudunk „egymásnak", ez is lehet a Szent Szellem ellen (ApCsel 5,3).
Az „óember" az elbukott, ádámi természetünket jelenti, és mindent, ami abból ered; az „új ember" új teremtmény a Krisztusban, Isten képére és hasonlatosságára. Az új embert, mint ilyet, nem lehet körülmetélni a földi eredet etnikai, vallási vagy társadalmi megkülönböztetései szerint. Egy bizonyos értelemben Krisztus szétválaszt (Lk 12,51); más értelemben egyesít a mennyei jellegű egy Testben mindenkit, akinek vonzalmai az odafelvaló dolgokra irányulnak, és aki számára „Ő drága" (1Pt 2,7).