Skip to main content
OLVASNIVALÓ: 
2Tesszalonika 2,13-17

 

EZ az igeszakasz a hála újabb kifejezésével kezdődik a tesszalonikai hívőkért. Ebben a hálaadásban egy kedves vonás van. Pál nem azért ad hálát Istennek, amit őérte tettek, vagy az ő reagálásukért arra, amit ő tett értük. Isten bennük és értük végzett munkájának bizonyságaira tekintett - arra, ami túlmutatott az emberi tevékenységen. Hálát adott Istennek velük kapcsolatos csodálatos szándékaiért. „Hálaadással tartozunk", mondta; kötelességük volt hálát adni Istennek értük. Ők az Úr által szeretett testvérek voltak. Találhatunk-e csodálatosabb leírást a hívőknek az Úrral való közösségéről, mint ez?

Isten kiválasztásáról beszél. Üdvösségre vannak kiválasztva. A kiválasztás titka mindig megmagyarázhatatlan marad. Ez szuverén kegyelem eredménye. De annak célja és vége az üdvösség a maga legszélesebb és legteljesebb értelmében. Beszél Isten velük kapcsolatos igényéről is. Ez a Szellem megszentelésén és az igazságban való hitükön keresztül valósul meg. Itt az Úr Jézus szavai visszhangzanak, amelyeket övéiért végzett imájában mondott: „Szenteld meg őket a te igazságoddal: a te igéd igazság" (Jn 17,17). A Szellem és az Ige az a hatóerő, amely elkülöníti a hívőket gondolkodásban és életben Isten számára. Pál ezeket a nagy gondolatokat összekapcsolta a tesszalonikaiak elhívásával; arra hívattattak el, hogy elnyerjék az Úr Jézus Krisztus dicsőségét. Nem árt megjegyezni, hogy ez Isten utolsó tényleges elhívása, így Pál néhány szóval összekapcsolta az Istenséget a hívőknek a múltban, a jelenben és a jövőben elnyert megáldásával. Nem csoda, hogy hálát adott értük.

Ezzel a háttérrel figyelmeztette Pál őket, hogy erősödjenek meg az életükben. Meg kellett tanulniuk bizonyos alapvető igazságokat, akár az Ige közvetlen szavából, akár az apostol leveléből. Lényeges volt, hogy szilárdan megálljának. Figyeljük meg, hogy az igaz hagyományok, egészségesen tanítva és szellemien közölve életbevágóan fontosak az állhatatossághoz és a szellemi jóléthez.

Pál rábízta őket Istenre, aki szerette őket; örök vigasz és jó reménység volt a részük. Bizonyára az egy Isten volt, Aki megerősíthette őket minden jó beszédben és cselekedetben. Az apostol beléjük vetett bizalma nem rendült meg.