„Már arra gondoltam, hogy én is úgy beszélek, mint ők, de akkor megtagadtam volna fiaid nemzetségét" Zsoltár 73,15
A zsoltáros Aszáf nehéz időkön ment át. Látta, hogy e világban az istenteleneknek jól megy dolguk, míg az ő élete csupa szenvedés és nyomorúság. Már-már kételkedni kezdett Isten igazságában, szeretetében és bölcsességében. Úgy látta, mintha Isten megjutalmazná az istentelenséget és megbüntetné a kegyességet.
Ászáf azonban példaszerű döntésre jutott. Elhatározta, hogy kételyeit nem mutatja ki, nehogy ezáltal Isten gyermekei megbotoljanak, sőt elessenek.
Valószínű, hogy olykor mindnyájunkban feltámadnak a kételyek, a kérdések. Különösen olyankor, amikor úgy látjuk, nem bírjuk tovább az egészet, amikor a hullámok összecsapnak fölöttünk, és akkor könnyen eljutunk odáig, hogy még Isten gondviselését is megkérdőjelezzük. Mi a helyes magatartás ilyenkor?
Nyilván megtehetjük, hogy kétségeinket közöljük olyasvalakivel, akiben megvan a szellemi képesség, hogy rajtunk segítsen. Olykor egyszerűen annyira belezavarodunk problémáinkba, hogy mi magunk nem látjuk a világosságot az alagút végén, amely más számára talán fénylik, úgyhogy minket is el tud oda vezetni.
Alapvetően ne kételkedjünk a sötétségben abban, ami a világosságban kijelentetett számunkra. Isten Igéjét ne a körülmények által értelmezzük, akármilyen sötétek is azok. Ehelyett magyarázzuk körülményeinket Isten Igéjének világosságánál, és legyünk tisztában azzal, hogy Isten terveit soha semmi nem akadályozhatja, és az Ő ígéreteit semmi nem hiúsíthatja meg.
Soha ne tegyük közszemlére kételyeinket. Fennáll ti. az a veszély, hogy Isten gyönge gyermekeit elbuktatjuk, a „kicsinyeket", akikről az Úr azt mondta: „Aki pedig megbotránkoztat egyet e kicsinyek közül, akik hisznek bennem, jobb annak, ha malomkövet kötnek a nyakába, és a tenger mélyébe vetik" (Mt 18,6).
Bizonyosságaink számtalanok; kétségeink, ha egyáltalán vannak, kevesek. Közöljük tehát egymással bizonyosságainkat.