„A Szellem gyümölcse pedig: ...szelídség..." Galata 5,22
Ha a „szelídség" szót használjuk, hajlamosak vagyunk arra, hogy kapcsolatba hozzuk a gyöngeséggel, lágysággal, félénkséggel. Pedig a szelídség, mint a Szellem gyümölcse, valami egészen mást jelent: természetfölötti erőt.
Először is arra vonatkozik, hogy a hívő ember készségesen aláveti magát mindannak, amit Isten vele cselekszik. A szelíd ember ellentmondás, kérdezés és panaszkodás nélkül meghajlik Isten akarata előtt. Tudja, hogy „Isten túlságosan bölcs ahhoz, hogy tévedjen, és túlságosan szeretetteljes ahhoz, hogy irgalmatlan legyen". Annak tudatában, hogy nincs vak véletlen, hiszi, Isten úgy munkálkodik az ő életében, hogy végül minden a javára válik!
A szelídség a hívő embernek másokkal való kapcsolatára is vonatkozik. A szelíd ember önzetlenül cselekszik, nem öntudatosan, alázatos, és nem fennhéjázó. Gyakorlatilag összetöretettségben él. Ha valami helytelent mondott, vagy cselekedett, legyőzi büszkeségét, és azt mondja: „Sajnálom! Kérlek, bocsáss meg!" Inkább elveszti arcát, mint önbecsülését. Ha a jó cselekedete miatt szenved, azt türelmesen elviseli, és egy gondolatot sem fordít arra, hogy miként védje magát. Ha igaztalanul vádolják, lemond a védekezésről. Trench (Richard Chevenix, 1807-1886, angol-ír érsek és tudós) mondja, hogy a szelíd ember a másoktól elszenvedett sérelmeket Isten kezéből mint nevelő és tisztító eszközöket fogadja el.
Dr. Ironside azt tapasztalta, hogy előadásai után gyakran hevesen szembeszálltak vele hallgatói, egyik-másik tanítási részletet illetően. Támadásaik élét egyszerű szavakkal vette el: „Nos, testvérem, ha majd egyszer a mennybe érünk, ki fog derülni, hogy valamelyikünknek nem volt igaza - talán én leszek az." Rendkívül nehéz vitatkozni azzal, aki elég szelíd ahhoz, hogy elismerje: talán neki magának nincs igaza.
Az Ige felhív minket, hogy vegyük fel az Úr Jézus igáját, Aki szelíd és alázatos szívű! Ha ezt tesszük, megnyugvást találunk lelkünknek, és végül örököljük a földet.