Skip to main content

04.18 Homályosan látva

„Mert most tükör által homályosan látunk..." 1Korintus 13,12

Keresztyén életünk során ritkán mutatkozik meg ez az igazság oly világosan, mint amikor az Úr asztalánál összejövünk, hogy Őróla és az Ő értünk szenvedett haláláról megemlékezzünk. „Tükör által homályosan látunk..."

Olyan ez, mint egy sűrű, áthatolhatatlan fátyol. Az egyik oldalon mi állunk a magunk korlátozottságával, a másik oldalon ott van megváltásunk egész hatalmas drámája - Betlehem, Gecsemáné, Gabbata, Golgota, az üres sír, a megdicsőült Krisztus Isten jobbján. Tudjuk, hogy itt valamilyen végtelenül nagy és hatalmas dologról van szó, és igyekszünk valamit megérteni belőle, de csak erőlködünk emberi korlátaink között.

Megkíséreljük felfogni az Úr szenvedéseit bűneinkért. Szellemünk erőlködik, hogy felfoghassa, mit jelent az Ő Istentől való borzalmas elhagyatottsága. Tudjuk, hogy elszenvedte a gyötrelmeket, amiket nekünk kellett volna örökkön-örökké elszenvednünk. És mégis, bizonyos módon megbénít az, hogy még oly sok mindent kellene megtapasztalnunk, kikutatnunk. Egy ki nem kutatott óceán partján állunk!

Gondolunk arra a szeretetre, amely a menny legjobbját elküldte a föld legrosszabbjáért. Mélyen megrendít, ha arra gondolunk, hogy Isten az Ő egyszülött Fiát elküldte a bűn dzsungelébe, hogy itt megkeresse és megtartsa, ami elveszett. Olyan szeretettel van dolgunk, amely minden ismeretet felülhalad. Csak rész szerint van bennünk az ismeret.

Énekelünk az Úr Jézus kegyelméről, aki gazdag lévén, szegénnyé lett értünk, hogy mi az Ő szegénysége által meggazdagodjunk. Olyan csoda ez, amelynek láttán az angyaloknak elakad a lélegzetük. Megerőltetjük szemünket, hogy meglássuk ennek a kegyelemnek végtelen dimenzióit. De hiába. Korlátoz minket emberi rövidlátásunk.

Tudjuk, hogy le kellene bennünket nyűgöznie, ha az ő golgotai áldozatára nézünk, sajátos módon azonban gyakran csak kevéssé indít meg ez minket. Ha valóban belépnénk abba, ami a fátyol másik oldalán van, könnyeink elborítanának minket. És mégis meg kell vallanunk:

Csodálkozom önmagamon is Uram, Te vérző, haldokló Bárány. Örök titok, miért nem tudlak jobban szeretni áldozatod láttán!

Valami azonban akadályozza látásunkat, akárcsak az emmausi tanítványokét. De égő vággyal várunk arra a pillanatra, amikor a fátyol félrehúzódik, és mi tisztán látjuk majd a megtört kenyér és a kitöltött bor minden elképzelést felülmúló jelentőségét.