„Menjünk ki tehát Őhozzá a táboron kívülre, az Ő gyalázatát hordozva." Zsidók 13,13
Ebből az igeversből elsőként azt tanuljuk meg, hogy Krisztus a központ, aki köré népe összegyülekezik, nem egy felekezethez, egy gyülekezethez, egy épülethez, egy nagy prédikátorhoz, hanem egyedül Krisztushoz! „Gyűljetek hozzám híveim, akik áldozattal kötöttetek szövetséget velem" (Zsolt 50,5).
A második lecke az, hogy ki kell őhozzá mennünk a táboron kívül. A tábort itt úgy határozhatjuk meg, hogy az a földi vallásos rendszerek összessége, amely megfelel a természeti embernek. Éppen a vallásos terület az, amelyben Krisztust gyalázzák és lábbal tapodják. A tábor a keresztyénségnek álcázott pogány szörny, amely „a kegyesség látszatát megőrzi ugyan, de annak erejét megtagadja" (2Tim 3,5). Krisztus azon kívül tartózkodik, és nekünk őhozzá kell kimennünk!
Harmadszor, megtapasztaljuk, hogy ha egyedül Krisztushoz gyülekezünk össze a táboron kívül, akkor ez gyalázatot hoz magával. Ritkán dereng fel a keresztyénekben, hogyha a gyülekezethez tartozás kérdésében az Úrnak kívánnak engedelmeskedni, akkor ez gyalázattal van összekötve. Egy bizonyos egyházhoz való tartozás gyakran társadalmi tekintélyt jelent. De minél inkább közelítünk az újszövetségi eszményhez, annál valószínűbb, hogy osztoznunk kell Krisztus gyalázatában. Készek vagyunk-e arra, hogy megfizessük érte ezt az árat?
A TÁBORON KÍVÜL
Ő hívott ki. Megismertem hangját,
véres köntösét, töviskoronáját,
megmutatta magát. Nem tehettem mást,
követnem kellett Őt, járni lábnyomát.
A világ ezt látva elfordult tőlem,
nem értette meg, hogy mi lett belőlem,
mért tartom Úrnak, Királyomnak Őt,
fölöttük állónak az Üdvözítőt.
S mert Ő a táboron kívül szenvedett,
ott szerezte meg üdvösségemet,
ott találtam én is Gyülekezetet!
Ővele vagyok „kívül a táboron":
úgy vallom meg Őt, nevét úgy hordozom!