Skip to main content

05.03 A mélységből

„Mert aki testének vet, a testből arat majd pusztulást." Galata 5,8

Senki nem vétkezhet úgy, hogy büntetlenül megússza. A bűn következményei nemcsak elháríthatatlanok, hanem rendkívül keservesek. A bűn tűnhet eleinte kedves kiscicának, végül azonban üvöltő oroszlánként marcangol szét bennünket.

A bűn állítólag varázslatos voltát lépten-nyomon reklámozzák. De nagyon keveset hallunk az érem másik oldaláról. Nagyon kevesen hagynak hátra leírást a hanyatlásukról és az azt követő nyomorúságról.

Írország egyik legragyogóbb tehetségű írója megtette. Természetellenes perverzióba bonyolódott. Egyik esetét a másik követte, míg végül bíróság elé került, és a börtönben kötött ki.

„Mindent megadtak nekem az istenek. Lángész voltam, nevem jól ismert lett, magas társadalmi állásban voltam. Megadatott az intellektuális ragyogás és bátorság. A művészetet filozófiává tettem, és a filozófiát művészetté. Megváltoztattam az emberek gondolkodását és a dolgok színét. Bármit mondtam vagy tettem, ámulatba ejtettem vele az embereket.. A művészetet úgy kezeltem, mint a legfőbb valóságot, az életet pedig, mint a költészet egyik puszta formáját: fölébresztettem korom képzelőerejét, úgyhogy valóságos mítosz és legenda szövődött körém. Minden rendszert egyetlen mondatban foglaltam össze, és minden létet egyetlen epigrammában.

De mindezek mellett más is akadt az életemben. Hosszú időszakokon át engedtem magam értelmetlen és érzéki élvezetekhez elcsábítani. Gyönyörűséget találtam abban, hogy igazi »világfi« képében léptem fel. Gyönge és középszerű jellemekkel vettem körül magam. Eltékozoltam lángeszemet, és valami sötét gyönyörűséggel töltött el, hogy örök ifjúságomat elvesztegessem. S miután az élet magaslatain unatkoztam, tudatosan a mélybe szálltam, és új érzéki ingereket kerestem. Ami a gondolkodás mezején a paradoxon volt, az a szenvedély területén a perverzió lett. A vágyak végül betegséggé lettek, vagy őrületté, vagy mindkettővé. Kíméletlenül tönkre tettem mások életét, leszakítottam a gyönyörűség virágát, aztán odébb álltam. Elfelejtettem, hogy minden hétköznapi kis cselekedet jellemet alakít és rombol, és azért mindazt, amit az ember titokban cselekszik, egy napon a háztetőkön fogják hirdetni... borzalmas szégyenben végeztem."

Az esszének, amelyből a fenti idézetet vettük, az a címe: „Oscar Wilde: De profundis" - „A mélységből" (Zsolt 130).