Skip to main content

05.22 Bizalom első helyen

"Ne bízzatok az emberben, hiszen csak lehelet van az orrában, mire lehet hát becsülni?" Ézsaiás 2,22

Ha egy férfi vagy nő foglalja el életünkben azt a helyet, amely egyedül Istent illeti meg, akkor bizonyosan csalódni fogunk. Hamarosan megtanuljuk majd, hogy még a legjobb emberek is - a legjobb esetben is - csak emberek. Még ha talán a legkiválóbb tulajdonságaik vannak is, lábuk vasból és cserépből áll. Ez talán cinikusan hangzik, pedig nem az: ez realizmus.

Amikor egy inváziós hadsereg Jeruzsálemet fenyegette, Júda lakói Egyiptomtól reméltek segítséget. Ézsaiás kipellengérezte ezt a rossz irányba forduló bizalmat: „Talán Egyiptomnak, ennek a törött nádszálnak a támogatásában bíztál? Aki erre támaszkodik, annak belemegy a tenyerébe, és átszúrja" (Ézs 36,6). Jeremiás pedig ezt mondta később, hasonló körülmények között: „Ezt mondja az Úr: Átkozott az a férfi, aki emberben bízik, és testi erőre támaszkodik, az Úrtól pedig elfordul a szíve" (Jer 17,5).

Ugyanezt támsztja alá a zsoltáros is, amikor azt írja: Jobb az Úrnál keresni oltalmat, mint emberben bízni. Jobb az Úrnál keresni oltalmat, mint előkelő emberekben bízni" (Zsolt 118,8-9). Majd ismét: „Ne bízzatok az előkelőkben, egy emberben sem, mert nem tud megtartani. Ha elszáll a szelleme: visszatér a földbe, és azonnal semmivé válnak tervei" (Zsolt 146,3-4).

Természetesen tisztában kell lennünk azzal, hogy bizonyos értelemben igencsak bíznunk kell egymásban. Mi lenne például abból a házasságból, amelyből teljesen hiányzik a kölcsönös bizalom és tisztelet? A gazdasági életben is a kölcsönös bizalom rendszerén alapul a csekk mint fizetőeszköz. Bízunk az orvosban, hogy helyes diagnózist állapít meg, és a megfelelő gyógyszert írja fel receptre. Az áruházban bízunk az árukra ragasztott cédulákban. Szinte teljesen lehetetlen lenne a társadalmi együttélés az embertársainkba vetett bizonyos mértékű bizalom nélkül.

A veszély akkor áll fenn, ha abban bízunk, hogy az emberek megteszik azt, amit egyedül Isten tud megtenni, ha letaszítjuk az Urat a trónusról, és embert ültetünk a helyébe. Mindazok, akik rokonszenvünkben Istent helyettesítik, akik az Ő helyét foglalják el bizalmunkban, keserves csalódást okoznak nekünk. Akkor ismerjük fel, hogy az ember nem méltó bizalmunkra, amikor már késő.