„Akik elaludtak, a Jézus által..." 1Tesszalonika 4,14
Hogyan fogadjuk azt, ha valamelyik szerettünk meghal az Úrban? Egyesek ilyenkor érzelmileg összeomlanak. Mások viszont, noha ők is gyászolnak, hősiesen el tudják hordozni a fájdalmukat. Mindez attól függ, milyen mélyen gyökereztünk meg Istenben, és milyen mértékben ragaszkodunk hitünk nagy igazságaihoz.
Először is a halált a mi Urunk szempontjából kell néznünk. A János 17,24-ben elmondott imájának teljesülése az: „Atyám, azt akarom, hogy akiket nekem adtál, azok is ott legyenek velem, ahol én vagyok, hogy lássák az én dicsőségemet, amelyet nekem adtál...". Ha szeretteink megtérnek Hozzá, akkor ebben az Úr az Ő lelki gyötrelmeinek a gyümölcsét látja, és megelégszik (lásd Ézs 53,11). „Drágának tekinti az Úr híveinek halálát" (Zsolt 116,15).
Azután azt is meg kell értenünk, mit jelent a halál az elhunyt számára. Az Úr hazavitte őt, hogy teljes szépségében lássa a Királyt. Mindörökre megszabadult a bűntől, betegségtől, szenvedéstől és fájdalomtól. Elvitte őt Isten a veszedelem elől (lásd Ézs 57,1). „Semmi sem hasonlítható Isten egy-egy szentjének hazatéréséhez... hazatérni, elhagyni ezt a régi agyagedényt, megszabadulni a test bilincseitől, és az angyalok megszámlálhatatlan seregétől üdvözöltnek lenni." Ryle (John Charles, 1816— 1900, anglikán püspök és szerző) írja: „A hívő emberek haláluk pillanatában máris a paradicsomban vannak. Megvívták harcukat. Szenvedésüknek vége. Átmentek azon a sötét völgyön, amelyen egyszer majd át kell mennünk. Átkeltek a sötét folyón, amelyen egyszer majd át kell kelnünk. Megitták azt az utolsó keserű poharat, amelyet a bűn készített az ember számára. Elérték azt a helyet, ahol nincs szenvedés, sem sóhajtozás. Ne kívánjuk vissza őket! Ne őket sirassuk, hanem magunkat." A hit az igazság által képes erősen megállni, mint a folyóvizek mellé ültetett fa!
Számunkra egy kedves rokon vagy ismerős halála mindig szomorúságot jelent. De nem úgy szomorkodunk, mint akiknek nincs reménységük (1Tesz 4,13). Tudjuk, hogy hozzátartozónk már Krisztusnál van, ami sokkal jobb! Tudjuk, hogy az elszakadás csak rövid időre szól. Akkor majd újra együtt leszünk Immánuel földjének lankáin, és újra felismerjük egymást. Amíg élünk, várjuk az Úr eljövetelét, amikor majd először is feltámadnak a Krisztusban elhunytak, azután mi, akik élünk és megmaradunk, velük együtt elragadtatunk a felhőkön az Úr fogadására a levegőbe, s így mindenkor az Úrral leszünk (lásd 1Tesz 4,16-17). Ez a reménység adja meg a döntő különbséget számunkra.
Ily módon nem tarthatjuk kevésnek az Isten vigasztalását (Jób 15,11). Fájdalmunk örömmel elegyedik, és a veszteség érzését kiegyenlíti az örök áldás ígérete.
Ézs 53,11 Mert lelke szenvedése nyomán látni fog, és megelégedett lesz. Az ő megismerése által igaz szolgám sokakat igazzá tesz, mivel ő hordozza vétkeiket.
Ézs 57,1 Az igaz elvész, és senki sem veszi ezt szívére, elvétetnek a kegyesek, és senki sem gondol bele, hogy a veszedelem elől ragadtatik el az igaz.
1Thessz 4,13 Nem akarom továbbá, testvéreim, hogy tudatlanságban legyetek azok felől, akik elaludtak, hogy ne szomorkodjatok, mint a többiek, akiknek nincs reménységük.
Jób 15,11 Csekélység neked Isten vigasztalása, hozzád szóló szelíd beszéde?