"Nagyon megrémültek, amikor a felhőbe kerültek." Lukács 9,34
Péter, Jakab és János együtt voltak az Úr Jézussal a hegyen. Mivel tudták, hogy ez döntő pillanat volt, ezért valamiképpen meg akarták őrizni az Úr dicsőséges, magasztos voltát. Péter azt javasolta, hogy készítsenek három sátrat, egyet Jézusnak, egyet Mózesnek, egyet Illésnek. Péter azt hitte, itt a sátorok ünnepének beteljesedése (Ezeréves királyság), de előtte meg kellett történnie a Pészahnak és a többinek is. Isten meghiúsította szándékukat, és felhőbe burkolta őket. Lukács megírja, hogy „nagyon megrémültek, amikor a felhőbe kerültek".
Pedig nem kellett volna félniük. Ez a dicsőség felhője volt, nem az ítéleté. Átmeneti jelenség volt csupán. Ha láthatatlanul is, de Isten volt a felhőben.
Gyakran jönnek felhők az életünkbe, és miként az apostolok, mi is megijedünk, amikor belekerülünk egy ilyen felhőbe. Ha Isten például valamilyen új szolgálati területre hív el bennünket, akkor félünk az ismeretlentől. A legrosszabbra számítunk, veszélyekre, ellenállásra és kényelmetlenségre. Valójában azonban ilyenkor Isten áldásától félünk. Ha azután a felhő fölemelkedik, megállapítjuk, hogy Isten akarata jó, kedves és tökéletes.
Félünk, ha belépünk a betegség felhőjébe. Gondolataink összezavarodnak. Az orvos minden szavát, minden gesztusát a katasztrófa előjelének tekintjük. Minden tünetet úgy magyarázunk, hogy betegségünk halálos. De amikor a betegség elmúlik, akkor elmondhatjuk a zsoltárossal: „Jó nekem, hogy nyomorúság ért" (Zsolt 119,71). Isten ott volt a felhőben, csak mi nem tudtuk.
Félünk, amikor belépünk a fájdalmak felhőjébe. Ugyan, mi jó támadhat - kérdeztük magunktól - könnyekből, aggodalomból, szívfájdalomból? Látszólag összeomlik az egész világ körülöttünk. Pedig a felhők által tanulunk. Megtanuljuk, hogy másokat vigasztaljunk azzal a vigasztalással, amellyel az Úr minket megvigasztalt. Kezdjük megérteni Urunk könnyeit úgy, ahogyan azt másként sohasem értettük volna meg.
Nem kell tehát félnünk, amikor belépünk az élet felhőibe. Ezek a felhők nevelnek bennünket. És csak átmeneti jelenségek. Nem törnek össze bennünket. Talán eltakarták az Úr arcát, de nem a szeretetét és hatalmát. Ezért kell szívünkre vennünk William Cowpers (1731-1800, angol költő) szavait; amit éneklünk is:
Ne félj tehát kicsiny csapat, ha rád felleg borul,
Kegyelmet rejt, s belőle majd áldás esője hull.
Bízzál az Úrban, rólad Ő meg nem feledkezik,
Sorsod sötétlő árnya közt szent arca rejtezik.