„Vajon nem tízen tisztultak-e meg? Hol van a többi kilenc?" Lukács 17,17
Az Úr Jézus meggyógyított tíz leprás beteget, de csak egy tért vissza közülük, hogy köszönetet mondjon Neki, és ez éppen egy megvetett szamaritánus volt.
Értékes élettapasztalat a számunkra, amikor hálátlansággal találkozunk, mert csak ily módon érzünk meg valami keveset Isten szomorúságából. Ha adakozunk, és semmilyen elismerést nem kapunk érte, akkor felmérhetjük, mit érez Isten, aki az Ő szeretett Fiát adta a hálátlan világért. Amikor odaadjuk magunkat másokért, közösségben vagyunk Istennel, aki rabszolgává lett, hogy a hálátlan emberiségnek szolgáljon.
A hálátlanság a bukott ember egyik legrosszabb tulajdonsága. Pál emlékeztet bennünket arra, hogy a pogány világ bár megismerte Istent, de nem tisztelte, és nem is adott Neki hálát (lásd Róm 1,21). Egy misszionárius fölfedezett Brazíliában két indián törzset, amelyek nem ismerték a „köszönöm" szót. Ha valaki szívességet tett nekik, egyszerűen annyit mondtak: „éppen ezt akartam", vagy „ez nekem hasznos lesz". Egy másik misszionárius Észak-Afrikában megállapította, hogy akikkel jót tett, sohasem fejezték ki köszönetüket, mert úgy vélték, ezzel tulajdonképpen alkalmat adtak a misszionáriusnak, hogy Istennél érdemeket szerezzen. Elvárták, hogy a misszionárius legyen hálás nekik, mivel nekik segítve Isten jóindulatát szerezhette meg.
A hálátlanság áthatja az egész társadalmat. Egy USA-beli rádióprogram, amely magát „Rádiós munkaközvetítő"-nek nevezte, egyszer 2500 embernek szerzett munkát. A rádióbemondó később beszámolt róla, hogy ezek közül mindössze tízen vették maguknak a fáradságot, hogy köszönetet mondjanak.
Egy munkáját nagy odaadással végző tanítónő élete során 50 osztályt tanított. Mikor 80 éves lett, levelet kapott egy korábbi tanítványától, aki megírta, milyen hálás az egykor kapott segítségért. - Ötven éven át tanított, de ez volt az egyetlen köszönőlevél, amit valaha is kapott.
Azt mondottuk, hasznunkra válik, ha hálátlanságot tapasztalunk, mert ez legalábbis halványan visszatükrözi azt, amit Urunk egész idő alatt érez. A hálátlanság azért is értékes tapasztalat, mert azon felmérjük, milyen fontos, hogy mi magunk hálásak legyünk! Igen sokszor jóval nagyobb helyet foglal el imádságainkban a kérés, mint a hálaadás. Isten áldását magától értetődőnek vesszük. És gyakran elfelejtjük hálánkat kifejezni azoknak, akiknek vendégszeretetét élveztük, aki hasznos tanácsot adott, vagy aki elvitt minket autóján, vagy más módon kisegített a bajból. Sőt, inkább elvárjuk az efféle szolgálatokat.
Ezért a tíz leprás története emlékeztessen mindig arra, hogy nagyon sok embernek van oka hálára, de nagyon kevesen vannak, akik elszánják magukat, hogy köszönetet mondjanak. Mi is ezekhez a kevesekhez tartozunk?