Skip to main content

10.20 Ki megy el?

„Dávid eltikkadt, és azt mondta: Ki hoz nekem vizet a betlehemi kútból, amely a kapunál van?" 1Krónika 11,17

Betlehem Dávid szülővárosa volt. Ismerte annak minden utcáját, a piacteret és a kutat. Csakhogy most a filiszteusok tartották megszállva Betlehemet, Dávid pedig kénytelen volt Adullám barlangjában rejtőzködni. Mikor emberei közül hárman meghallották, hogy megszomjazott egy korty vízre Betlehem kútjából, áttörtek az ellenség őrszemein, és elhozták neki az áhított vizet. A szeretet és hűség e bátor tettétől Dávid annyira meghatódott, hogy nem akarta a vizet meginni, hanem kitöltötte az Úr elé italáldozatul.

Dávid itt az Úr Jézust ábrázolja ki számunkra. Ahogyan Betlehem Dávid városa volt, úgy „az Úré az egész föld, és mindaz, ami benne van". Dávidnak tulajdonképpen a királyi trónon kellett volna ülnie, ehelyett egy barlangban rejtőzött. Urunk az Ő népe megmentéséért jött, ők azonban elutasították és megvetették Őt. Dávidnak a betlehemi kút vize utáni sóvárgását összehasonlíthatjuk Urunk vágyakozásával az emberek után: Ő is szeretne felüdülni az üdvösségre jutott teremtményei láttán, akiket megszabadított a bűnből, saját énjüktől és a világtól.

Dávid három bátor harcosa pedig Krisztus rettenthetetlen katonáihoz hasonlítható, akik kényelmüket, jólétüket és személyes biztonságukat is feláldozzák, hogy fővezérük vágyát kielégítsék. Szerte viszik a jó hírt az egész világon, és azután a megtérteket - jelképesen szólva - a szeretet és odaadás áldozataként ajánlják fel az Úrnak. Dávid meghatottságának az Üdvözítő afeletti öröme felel meg, amikor látja, hogy minden népből és nemzetből hozzá özönlenek a juhai. „Lelki gyötrelmeitől megszabadulva látja őket, és megelégedett lesz" (Ézs 53,11).

Dávidnak nem kellett parancsot adnia katonáinak, nem kellett győzködnie őket, sem hízelegnie nekik. Csak egy kis utalást hallottak, de ez elég volt nekik, hogy cselekedjenek.

És mit tegyünk mi, akik ismerjük, mennyire vágyakozik Krisztus mindazok után, akiket drága vérével megváltott? Missziói iratokat terjesszünk tömegével, és szólítsuk fel az embereket az adakozásra? Nem elég, ha halljuk a kérdést: „Kit küldjek el, és ki megy el nekünk"? Vagy mondjuk ki őszintén, hogy nem vagyunk készek Urunkért megtenni azt, amit Dávid emberei készséggel megtettek vezérükért? De mondhatjuk azt is Jézus Krisztusnak: „Ha intesz, máris parancsnak veszem, Uram"