"Igaznak látszik az, aki először szól a perben, de sorra kerül ellenfele is, és megcáfolja." Példabeszédek 18,17
Az igevers első mondata olyan gyengeségre mutat, amely legtöbbünknél megtalálható: a tényeket mindig úgy állítjuk be, hogy mi magunk a lehető legjobb színben tűnjünk fel. Elhallgatjuk például azt, amivel árthatunk magunknak, és csak a jó oldalainkra összpontosítunk. Összehasonlítjuk magunkat másokkal, akiknek hibái sokkal világosabban láthatók. Másokra hárítjuk a felelősséget saját tetteinkért. Nyilvánvalóan rossz cselekedeteinkre kegyesen hangzó indokokat hozunk fel. Úgy kiforgatjuk és eltorzítjuk a tényeket, hogy azok már alig-alig hasonlítanak a valósághoz.
Már Ádám is Évára hárította bűnét: „Az asszony, akit mellém adtál, Ő adott nekem a fáról, és úgy ettem" (1Móz 3,12). Éva viszont a maga részéről az ördögöt hibáztatta: „A kígyó szedett rá, azért ettem" (1Móz 3,13).
Amikor Saul megkímélte az amálekiták juhait és marháit, engedetlenségét így magyarázta: „A nép azonban elvette a zsákmányból a kiirtásra szánt juhok és marhák javát, hogy feláldozza Istenednek, az Úrnak Gilgálban" (1Sám 15,21). Ezzel azt is értésére akarta adni Sámuelnek, hogyha egyáltalán bűnről lehet szó, azt a nép követte el, nem ő.
Mikor Dávid fegyverhez akart jutni, hazudott Ahimeleknek: „Mert nem hoztam magammal sem a kardomat, sem a fegyveremet, olyan sürgős volt a király parancsa" (1Sám 21,9). Valójában Dávid éppen menekülőben volt Saul király elől.
A szamaritánus asszony is elhallgatta az igazságot a kútnál. Azt mondta: „Nincs férjem" (Jn 4,17). Pedig az igazság az volt, hogy már öt férje volt, és abban az időben is együtt élt egy férfival, akivel nem házasodott össze.
És még sorolhatnánk a példákat. Ádámtól örökölt bukott természetünk miatt oly nehezünkre esik a teljes tárgyilagosság, ha saját ügyünkről van szó. Mindig hajlunk arra, hogy magunkat a lehető legkedvezőbb színben tüntessük fel. Saját bűneinkkel szemben nagyon elnézőek tudunk lenni, míg ugyanezeket a bűnöket másoknál könyörtelenül elítélnénk.
Igénk azt mondja: ha ellenfelünk is megkapja a lehetőséget, hogy tanúvallomást tegyen, akkor leleplez bennünket minden rejtett kísérletünkkel, hogy önmagunkat tisztára mossuk és igazoljuk. Beszámol a tényekről torzítás nélkül.
Végső soron Isten a mi „ellenfelünk", aki a homályban rejtőző dolgokat napvilágra hozza, leleplezi a szív gondolatait és kívánságait. Ő Világosság, és Őbenne nincsen semmi sötétség. Ha zavartalan közösségben kívánunk Vele élni, akkor őszintének kell lennünk mindabban, amit mondunk, még ha ezzel saját vétkes cselekedeteinket tárjuk is fel.