„Ne kísértsd az Urat, a te Istenedet!" Máté 4,7
Mit jelent tulajdonképpen „kísérteni az Urat"?
Izráel fiai megkísértették az Urat, amikor azért perlekedtek, hogy a pusztaságban nincs víz (lásd 2Móz 17,7). És amikor azt mondták: „Közöttünk van-e az Úr, vagy sem?", akkor nemcsak az Ő jelenlétében kételkedtek, hanem gondviselésében is.
A Sátán megkísértette az Urat, amikor felszólította, hogy ugorjon le a templom párkányáról (lásd Lk 4,9-12). Ha Jézus ezt megteszi, ezzel Istent, az Atyát kísértette volna meg, mert csupán önmagáért való mutatványt hajtott volna végre, ami nem felelt meg az Atya akaratának.
A farizeusok megkísértették az Urat, amikor megkérdezték tőle, szabad-e a császárnak adót fizetni (lásd Mt 22,15-18). Azt gondolták, akár ezt, akár azt válaszolja, mindenképpen szembe kerül vagy a római hatóságokkal, vagy pedig azokkal a zsidókkal, akik szenvedélyesen gyűlölik a rómaiakat.
Szafira és férje megkísértette az Úr Szellemét, amikor azt állította, hogy a birtoka eladásából származó összeget teljes egészében az Úr ügyére adta oda, holott valójában a pénz egy részét megtartották (lásd Csel 5,9).
Istent kísérteni annyit jelent: „kipróbálni, milyen messze mehet el az ember, mielőtt az Úr büntetését magára vonja; azt jelenti, hogy az ember megpróbálja Őt kihasználni, hogy lássa: betartja-e az Úr a szavát, vagy pedig az ítéletének határait kitágítani" (lásd ehhez 5Móz 6,16 és Mt 4,7). Már azzal is kísértjük Istent, ha panaszkodunk vagy zúgolódunk, mert akkor tulajdonképpen Isten jelenlétét, hatalmát és jóságát vonjuk kétségbe.
Azzal is Istent kísértjük, ha szükségtelenül nagy veszélynek tesszük ki magunkat, és azután elvárjuk, hogy megszabadítson! Olvashatunk olyan félrevezetett hívőkről, akik mérges kígyót vettek kezükbe, és azután belehaltak a kígyómarásba. Arra hivatkoztak, hogy Isten megígérte, hogy a keresztyéneket megvédi („kígyókat vesznek kezükbe", lásd Mk 16,18). Pedig ez az igevers nem azt mondja, hogy tetszés szerint cselekedhetünk csodákat; Isten csak akkor ígér védelmet, ha az szükséges, amikor Ő az akaratát bennünk és általunk kívánja véghezvinni.
Istent kísértjük, amikor hazudunk Neki azzal, hogy úgy teszünk, mintha teljes odaadással és áldozatkészséggel szolgálnánk Őt, holott valójában nem úgy van. Pontosan azt teszünk ilyenkor, mint amikor a farizeusok kísértették meg Krisztust képmutató magatartásukkal.
Végül mindig kísértjük az Urat, amikor kivonjuk magunkat akarata alól, és a magunk akarata szerint cselekszünk.
Tulajdonképpen hallatlan dolog az, amikor a teremtmény meg merészeli kísérteni Teremtőjét!